Dazed and Confused

Ha azt mondom, hogy Richard Linklater egy zseni, akkor abban semmi túlzás nincs. Nem csak az egyik legjobb romantikus filmet és annak folytatását, a Before Sunrise/Before Sunset kettőst köszönhetjük neki, de olyan eszméletlen utazásra is vitt már el minket, mint a Waking Life, valamint ennek az animációs technikának a továbbfejlesztéséből az egyik legjobb Philip K. Dick adaptációt is ő vitte vászonra, ugye mondanom sem kell, ez volt a Scanner Darkly. Viszont ahhoz, hogy a zseni jelzőt végérvényesen is joggal aggassuk rá, érdemes odafigyelni egy sokkal korábbi munkájára, amely természetesen a Dazed and Confused, ami itthon Tökéletlen idők címmel jelent meg.

"That's what I love about these high school girls, man. I get older, they stay the same age."

Hogy miről is szól a film? Nem, nem éppen tökéletlen időkről, hanem fiatalokról, a suli utolsó napjáról, a vakáció első éjszakájáról. A tökéletes időkről. Nem pusztán film, hanem életérzés: mind a hetvenes évek, mind a fiatalság, a szabadság életérzését kifejező remekmű. Egy kor, azon belül egy generáció nagyszerű korrajza. A képkockákat nézve az embernek nem egyszer támad olyan gondolata, hogy ott, abban a korban kellett volna fiatalnak lenni. Ezzel röviden el is mondtam a lényeget. A gimnázium előtt álló, végzős általános iskolások rendszerint hatalmas verést kapnak a középiskolásoktól, a végzősök a gólyákat szivatják, miközben szerveződnek az esti bulik, szájról szájra terjedve, valami piszkosul kedvelhető - vagy pont, hogy nem kedvelhető, negatívabb - karakterekkel.

Ott van Slater, aki folyton csak füvezik, még gyakorlati órán is vizipipát kreál magának.
Tony és Mike, a két különc, akik talán ezen az éjszakán végre elengedhetik magukat.
Randall, aki nem akarja elkötelezni magát az iskolai focicsapat farkastörvényeinek.
Pickford, aki bulit akar rendezni, csak a több hordónyi rendelt sör még az előtt érkezik meg, mielőtt a szülei elmennének nyaralni.
Fred, aki az általános iskolások rémálma.
Mitch, aki most végzett az általánossal, de már az első estén a nagyokkal kezd lógni.
David Wooderson, aki már nem jár suliba, de még mindig ő a leglazább arc a környéken.

Mindez olyan meglepően fiatal színészekkel, mint Milla Jovovich, Matthew McConaughey, Ben Affleck, Jason London, Adam Goldberg, vagy épp Rory Cochrane.

"Man, it's the same bullshit they tried to pull in my day. If it ain't that piece of paper, there's some other choice they're gonna try and make for you. You gotta do what Randall Pink Floyd wants to do man. Let me tell you this, the older you do get the more rules they're gonna try to get you to follow. You just gotta keep livin' man, L-I-V-I-N."

Egy dologban biztos vagyok: talán egyetlen másik filmben sem ragadták meg jobban annak a hangulatát, amikor az év utolsó órájáról kicsengetve a diákok kiözönlenek a suliból. Először engem sem fogott meg annyira, a többszöri újranézések viszont mind-mind egyre fantasztikusabb élményt nyújtottak. Időről időre azért mindig újra előkerül, így egy nyár estére pedig az egyik legjobb néznivaló is lehet akár.

Egyszerűen magába kebelez. És akkor a zenékről még nem is beszéltem. Aerosmith, Deep Purple, Bob Dylan, KISS és még sokan mások. Mindezeket a film végén hallható Foghat - Slow Ride című szerzemény koronázza meg.. Az egész száz percet körül lengi a szabadság hamisítatlan illata. A bulik, a bandázások, a söröspoharak, a fiatalság, Linklater mindezek egyvelegét egy olyan koktélként rakta le elénk, hogy nem csak egy remek nosztalgiaélmény azok számára, akik fiatalon hasonlóan kicsapongó életmódot folytattak, de nekem történetesen az első számú kedvenc bulifilmem, valamint az egyik legjobb tinivígjáték, még ha a humor nem is dominál annyira, hiszen többször inkább csak megmosolyogtat. Elfogultság ide vagy oda: 9/10.