Maniac [2012]

Amikor vége lett a Maniac-nek, csak lestem ki a fejemből, elszívtam egy cigit, ücsörögtem egy darabig, és próbáltam feldolgozni az előző másfél órában látott beteges dolgokat. Nem kaptam akkora gyomrost, mint azt vártam tőle, de tény, hogy ilyen koncepcióval nem igazán van dolga az embernek manapság.

A történetről nem akarok, hiszen nem is kell sokat rizsázni: a főhős Frank egy gyerekkori trauma miatt felnőtt korára odáig jutott, hogy nőket gyilkol, illetve skalpol meg. A csavar az egészben, hogy szinte az egész filmet Frank szemeim keresztül látjuk. A kérdés: tudunk-e azonosulni egy ilyen lelki sérült emberrel, akinek szinte muszáj megtenni, amit tesz, miközben szépen lassan összerakhatjuk magunknak a képet, hogy mindezen történések mire vezethetők vissza?

A válasz pedig, hogy részben igen, részben nem. Nyilván nem lesz Frank számunkra pozitív szereplő, nála még Patrick Bateman is sokkal kedvelhetőbb figura, de azt aláírjuk, hogy nem véletlenül borult meg ennyire, ezt pedig kénytelenek vagyunk elfogadni, és így nézni tovább a filmet Frank szemeim keresztül. Az pedig, hogy Elijah Wood mennyire, de mennyire hitelesen képes alakítani egy pszichopata állatot, nem kérdés. Hiszen ki nézné ki Frodóból, hogy nőket skalpol? Senki. De ki nézné ki a való életben a legbetegebb gyilkosokból, hogy miket tettek? Senki. Na ugye. A legjobb álca az ártatlan tekintet. És ez emberünknek nagyon is kapóra jön.

Úgy az egész "főhős szemein keresztül látjuk a dolgokat"-kivitelezés csak eleinte volt furcsa, nincs vele gond, percek alatt megszokjuk. Sajnos azonban a filmnek akadnak unalmasabb momentumai, egyszer-kétszer vakvágányra téved, de szerencsére hamar visszaáll a régi kerékvágásba. Mindezek mellett erős lélektani, mondhatni művészi súllyal bír, remekül kihasználva azt, hogy ez egy psychothriller: itt kérem a lélek sötét bugyraiba utazhatunk, egyenesen a közepébe, nem csak finoman kóstolgatják a lényeget, hanem igazi elborult utazást láthatunk egy elmebeteg gyilkos lelkébe, agyába.

Kellett egy kis idő, mire feldolgoztam a látottakat, az első néhány napban esélyem sem lett volna írni róla, mivel még én magam sem tudtam eldönteni, tetszett-e vagy sem. A végeredmény mindenképp egy érdekes élmény lett, amit borzongani vágyó embereknek annyira nem is ajánlanék, ellenben aki egy egyedi, amolyan pszichoanalizálós, beteg thrillerre vágyik, annak mindenképp. A zenét majdnem kifelejtettem, ugyanis elképesztő, milyen atmoszférával ruházza fel, főleg a nyitó jelenet utáni főcím, azokkal a jelenetképekkel. 6/10.