A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo)

Kicsit átverve érzem magam még mindig, amióta csak kijöttem a moziból. Sokat filóztam és végül arra jutottam, hogy a legjobban azok jártak, akik még nem látták a svéd eredetit. Azok meg talán még jobban, akik olvasták a könyvet, mert Fincher állítólag nagyon belemászott a részletekbe, és még az original befejezéshez is ragaszkodott.

Hogy szükség volt-e A tetovált lány amerikai változatára, az erősen nézőpont kérdése. Az eredeti film rajongói joggal hördültek fel, hogy Hollywood már megint ráteszi a mocskos mancsát egy európai mozira, ami ráadásul alig pár éves. Aztán jött a hír, hogy egyenesen a Fight Club rendezőjének kezei alól kerül ki az újraadaptálás, ami azért valahol garancia. Mert ha valaki érti a dolgát, az David Fincher. És most ide pontosan rá volt szükség, elég csak arra gondolni, milyen sajátos légkört képes teremteni. És pontosan ez a légkör volt az, ami kirántotta ezt a filmet a gebaszból. Ültem a moziban, és bár centire pontosan tudtam, mi fog következni, mégis olyan kaliberű atmoszférával és feszültséggel pumpálták tele a filmet, hogy alig bírtam róla levenni a szemem. Ez pedig két szó: David Fincher.

De nem csak rajta múlt minden. Noomi Rapace után most Rooney Mara bújt Lisbeth Salander, a szociopata hackerlány bőrébe. Nekem Rapace játékával sem volt bajom az eredetiben, de Rooney Mara legalább kétszer olyan jó volt. Miközben Rooneynak már a puszta tekintetéről az olvasható le, hogy antiszociális, addig hozzá képest 2009-ben Rapace sokszor simán csak vagánynak tűnt. És ez eddig fel se tűnt, csak most, hogy egy klasszissal jobb alakítást láthattunk ugyanarról a karakterről. Daniel Craig viszont nem adott túl sokat a filmhez. Nekem nincs vele bajom, de nem is sorolom kedvenceim közé. Jó színésznek tartom, és itt is jó volt, de ennyi.

A történet pedig egy negyven évvel ezelőtt eltűnt lány előkerítésére összpontosít, amely hamar átcsap egy sorozatgyilkos utáni nyomozásba. A lecsúszott újságíróra, Mikael Blomkvistre vár a feladat, aki különleges segítséget kap a magának való, gyámság alatt álló lány, Lisbeth személyében.

Végezetül annyit, hogy Fincher még mindig jó rendező. Képes a hangulat megteremtésére úgy, hogy végig fenn tudja tartani azt, a legutolsó pillanatig. Mindezek mellett nagyszerűen meséli el a történetet. A gond az, hogy nagyon úgy tűnik, sajnos a sötétebbik énje javarészt már kitombolta magát. Azok a régi szép idők, mi? A film azonban még így is jó. Az vele a legnagyobb baj, hogy nem ez készült el elsőnek. Lényegében olyan, mint a svéd, csak több benn a puskapor, és jobbak a színészek. Kicsit talán érezni Hollywood szájszagát is néhol. Egy fokkal jobbat vártam, de nem nevezném kimondottan csalódásnak a látottakat. 7/10. A folytatás pedig csak úgy érdekel igazán, ha Fincher marad. Viszont az a bizonyos főcím nagy vásznon hatalmasat ütött.