Közönséges bűnözők (The Usual Suspects)

"Hand me the keys, you fucking cocksucker!"

Bryan Singer neve nem csak az X-Men filmek rendezőjeként lehet ismerős, hiszen még a mutáns-mozik előtt, 1995-ben tető alá hozott egy filmet, amellyel egy életre beírta magát a filmtörténelembe. Ez volt a The Usual Suspects, vagyis a Közönséges bűnözők, amellyel Kevin Spacey is megkaphatta élete első Oscar szobrocskáját, ezzel karrierje fordulópontjához érkezett, hiszen itt figyelt fel rá igazán a filmszakma. De nem csak ez miatt méltó említésre: a Totalfilm a 30 Greatest Twist Endings (30 legjobb csattanó - vigyázat a link spoileres, viszont angol nyelvű) listáján egyenesen az első helyig tornázta fel a filmet, de az Imdb 8.7-es átlaga mellett sem szabad szó nélkül elmenni.

Miről is van szó pontosan? Meglehet, blogger-életem alatt még egyszer sem használtam ezt a kifejezést, de most muszáj lesz, hiszen a Közönséges Bűnözők az a film, amelyre joggal mondhatjuk, hogy körmönfont.  Az első, körülbelül 3-4 alkalommal, ahogy újra és újra megnéztem annak idején, mindig találtam valami apró kis momentumot, amely felett először simán elsiklott a tekintetem, de ott volt, valójában majd' kiszúrta a szemem. Ebben rejlik a film igazi ereje: a részletekben, mert valljuk be, a történet egyáltalán nem az a fajta nagy szám, amitől annyira elfogod dobni az agyad, könnyen meglehet, hogy néhány sebből vérzik is, de mind a sok-sok aprólék, mind a színészi alakítások, mind a kiváló vágási munkák, valamint az a rideg, már-már hátborzongató atmoszféra egész egyszerűen jóval messze az átlag fölé emelik... na és az a csattanó, ami után egyszerűen csak kerestem az állam a földön, és miközben pergett a stáblista, én ültem, mint aki kísértetet látott, és nem akartam hinni a szememnek, hiszen a Fight Club óta nem éreztem magam ennyire átverve.

Na de a történet. A rendőrség egy leégett hajóra bukkan a kaliforniai kikötőben, tele halottakkal, mindössze két túlélővel: egy égési sérüléseket szenvedett haldokló magyar maffiózó, valamint egy piti bűnöző New Yorkból, a sánta Roger "Verbal" Kint (Spacey). Verbal a rendőrségen meséli el, hogyan kezdődött az egész, még New Yorkban, pár héttel ezelőtt. Őt és még néhány helyi priusszal rendelkező arcot bevittek kihallgatásra egy teherautó eltérítés ügyében (az eredeti cím is erre utal: A szokásos gyanúsítottak). Innen egyenes út vezetett egy közös melóhoz, amelyből kifolyólag aztán Kalifornia felé kellett venniük az irányt. Egyhamar kiderült, hogy nem véletlenül kerültek pont ők össze egy csapatba: az alvilág mitikus alakja, Keyser Soze keze van a dologban, akinek lenne egy kis elszámolni valója...

Hogy miért nem szabad, sőt, egyenesen miért bűn ezt a filmet szinkronnal nézni?

Nem csak Benicio Del Toro kifejezetten vicces akcentusa miatt, mert a fordítás minősége még hagyján, ami nagyobb probléma, az az, hogy hála a drága jó hazai szinkronstúdiónak, már a film második percében sikerül lelőniük a poént. Kész, oda az élmény, elvették a habot a tortánkról. Mindenképp az eredeti verziót ajánlom, kötelező jelleggel, ha eddig kihagytátok volna - tessék azonnal pótolni!

A kaszting külön bekezdést érdemel, mert nem csak a félelmetesen jó Spacey vállán nyugszik a film, gondolom mondanom sem kell, hogy az őt faggató Chazz Palminteri is tudja a dolgát. Rajtuk kívül Gabriel Byrne-től kezdve Benicio Del Torón (neki is itt indult be igazán a karrierje) át Kevin Pollack-ig mindenki egy abszolút jó választás volt a saját karakteréhez, de még komolyan, Stephen Baldwin is megállja a helyét. Csak úgy, mint Pete Postlethwaite, aki a rejtélyes Keyser Soze jobbkezeként, vagy ha jobban tetszik, küldönceként látható, jelenetei köré pedig szinte tapintható feszültséget volt képes teremteni rideg tekintetével. John Ottman, mint a film zeneszerzője szintén profi munkát végzett: a jellegzetes alapdallamok teremtik meg a már említett félelmetes atmoszféráját a Közönséges bűnözőknek, olyannyira, hogy a főcímet minden egyes újranézés alkalmával végignézem, pedig csak a vizet mutatják, éjszaka, ahogy fénycsóvák rezonálnak a hullámokon, miközben peregnek a nevek. Viszont beszippant, minden alkalommal, újra és újra. Ehhez hasonló, már-már horrorisztikus melódiákkal többször is összefuthatunk a film során.

A forgatókönyv legnagyobb húzása nem csak a rejtelmes és titokzatos Keyser Soze homályos ködbe burkolt bemutatása, a bűnöző, akivel más alvilági arcok a gyerekeiket ijesztegetik, a bűnöző, aki mindenki felett áll; sokkal inkább az, hogy mindvégig mi sem tudunk többet, mint a Verbalt kihallgató, Palminteri által alakított Kujan nyomozó. Szinte vele együtt próbáljuk megérteni, megoldani az ügyet, ami folyton újabb és újabb kérdéseket vet fel.

Végezetül annyit, hogy a The Usual Suspects esetében ha nem is minden idők, de a kilencvenes évek egyik legprecízebb filmjével állunk szemben. Egy olyan filmmel, ami ha eléri a kívánt hatást, akkor jó ideig ott motoszkál majd az agyadban, hiszen ha az elején beszippant, akkor a végén rútul átverve képes kiköpni magából. Nagy kár, hogy azóta nem készültek hasonló kaliberű filmek a témából, igaz leszorítani a trónról szinte lehetetlen küldetés, de jó lenne hasonló kreatív munkákat látni végre. 10/10.

"The greatest trick the devil ever pulled was convincing the world he did not exist. And like that... he is gone."