Cloud Atlas

A Mátrixot jegyző Wachowski tesók, illetve a Parfümért felelős Tom Tykwer összedugták a fejüket, és vászonra vitték a megfilmesíthetetlennek hitt regényt, a Felhőatlaszt. Ennek eredménye közel sem hétköznapi élmény.

Ugyan nem olvastam a regényt, de el tudom képzelni, mennyire epic mű lehet, ha a film ilyen kaliberrel bír. Biztos sokak számára elrettentő a majdnem három órás játékidő, de szükség volt rá.  Hat történet, hat sors, hat különböző időben.

Ez a hat sztori alkotja a filmet, amelyekből össze-vissza kapunk jelenetsorokat, miközben halványan érinti egyik a másikat. Időre van szükség, mire az ember belerázódik, nehéz elkapni a Cloud Atlas fonalát, de ha megvan, akkor nem érdemes elereszteni, hiszen visz magával ezen a cseppet sem hétköznapi hullámvasúton. A lényeg az apró részletekben rejlik, érdemes nagyon figyelni, vagyis nem az a tipikus popcorn élmény, a Cloud Atlas ugyanis főleg a mélységek terén mutatja meg valódi arcát. Hogy minden mindennel összefügg, legyen az egy napló, vagy egy dallam. Kit érdekelnek a száz éves kihagyások?

Sajnos azonban bármi fájó ezt leírni, ezek a mélységek, amiket minden sztoriban próbálnak lenyomni a torkunkon, nos azok nem igazán mélyek. Illetve, ha pontos akarok lenni, akkor csak próbál mélynek tűnni, ergo a Cloud Atlas sajna többnek akar látszani, mint ami. Sajnos olyan szintű bölcsességekkel dobálóznak, amelyekkel a Facebookon nap, mint nap találkozhatunk. "Az életünk nem csupán a miénk. Kötődünk másokhoz a múltban és a jelenben. És minden egyes bűntettel vagy kedves gesztussal jövőnk keletkezéséhez járulunk hozzá."

Ha félretesszük kicsit a film belsőségeit, akkor az egyik leginkább domináló tényező az a látvány. Minden egyes kort sikerült úgy megalkotni, hogy arra nem lehet panasz, a díszletek, a maszkok, az adott korszak hangulata valami zseniálisra sikerült. Legyen az múlt, jelen vagy jövő, középkor, vagy épp egy utópisztikus jövőkép. Ha ez nem lenne elég, akkor hozzájönnek még a színészek. Mert a kaszting bámulatos, Tom Hanks, Halle Berry, Hugo Weaving, Ben Whishaw, vagy éppen aki a legnagyobb meglepetést okozta, az Hugh Grant volt, nem gondoltam volna, hogy valaha ebben az életben még megleszek vele elégedve. Mondjuk egy ilyen monumentális műhöz szinte kötelező volt jó gárdát összetoborozni. A gond csak az volt, hogy minden egyes szálon ugyanezek a színészek játszanak (van, hogy nemet is váltva, hiába, Lana Wachowski után szabadon), és bár remek a maszkírozás, de idővel zavaró tud lenni egyes embereknél.

Külön piros pont illeti azonban azokat, akik a vágószobában tevékenykedtek. Ugyanis a film ezen része, a vágások remekül lettek kivitelezve. Ez is egy olyan dolog, ami a nézhető kategóriába emelte végül a filmet, hiszen ennél a pontnál nagyon el lehetett volna rontani. Szerencsére nem így lett.

És végül...

Ahogy írtam, cseppet sem hétköznapi élmény. Talán meg kellett volna hagyni regénynek, és nem próbálkozni az állítólagos lehetetlennel, talán még csiszolni kellett volna rajt itt-ott. Lehúzni azonban nincs szívem, akármennyire is többnek akar látszani valódi arcánál, azért a látvány, a színészek, a vágások mind-mind csak fokozzák a pozitívumok listáját, sőt, még kicsit el is gondolkodtat minket az egész Cloud Atlas, csak nem pont annyira, amennyire ezt a rendező trió szerette volna. Nyilván újra nézést igényelne idővel, hogy még letisztultabb képet kapjunk, de nem tudom, megadom-e neki az esélyt. És nem a 3 órás játékidő miatt. 7/10.