Így startolt el a Weeds 7. évadja

So-so. Húzom a számat picit, de azért sikerült egyet nevetnem is a huszonöt perc alatt. Az van ugyanis, hogy ha eddig még nem történt meg, akkor most tessék, itt van az a bizonyos töréspont, amellyel a Weeds teljes mértékig szakított azzal a színvonallal és szellemiséggel, ami miatt anno belezúgtam a sorozatba.

Mint azt már szajkóztam párszor, nekem az első három évad a kedvencem, míg a negyediket, illetve az ötödiket soha többé ne lássam. Aztán a hatodikkal szerencsére visszanyerték a bizalmam, de a végére azért jócskán lógva hagytak bennünket, és kíváncsian vártuk, mit sikerül összehozni folytatás gyanánt.

Ha akarod hallani nagy vonalakban a történetet, akkor leírom, de ha nem, akkor ezt a bekezdést ugord át gyorsan. Szóval ugrunk három évet az időben, amikor Nancy-t szabadlábra engedik, azzal a feltétellel, hogy egy rehabilitációs programban kell részt vennie. Persze kedvenc drogárus anyukánkról azonban tudjuk, hogy nem szeret egy helyben megülni. Mindeközben Koppenhágában Andy, Doug, Silas és Shane élik mindennapjaikat, majd tudomást szereznek róla, hogy Nancyt kiengedték.

Az igazat megvallva nem történt olyan sok minden az első részben, pedig általában az évad első epizódja eddig mindig remekül megalapozta nekünk a jövőt. Most azonban elmesélték 25 percben azt, amit máskor 10 perc alatt szoktak. Érezni az izzadságszagot? Már kezdjük, de még szerencsére nem az igazi.

Akármennyire is számolgatok, nem tetszett annyira a kezdés, de olyan borzalmasra sem sikerült, hogy ne nézzem tovább: bízom  az évad többi epizódjában. Főleg, hogyha már hat évadot végig csekkoltam, akkor biztos nem fogok belehalni abba a heti 20-25 percbe. Bár erősen tartok tőle, hogy visszahuppannak az ominózus évadok szintjére.

A cinizmus, a szatirikus helyzetek, a fekete komédiákat gyalázó poénok kissé alább maradtak, de már hiányzott ez a társaság, az fix. Legközelebb Weeds írással majd csak a finálé idején jövök, feltéve, ha addig nem történik valami említésre méltó.