God Bless America

Miközben nulla intelligenciahányadossal megáldott, izomagyú, vagy épp nagycsöcsű celebek és mindenféle tehetségtelen faszjankók előtt hajol meg napjaink "agy-mosott" társadalma, addig Frank életében ez mind csak egy hab a tortán: hősünk, már ha nevezhetjük annak, szóval hősünk életét nem csak szomszédai keserítik meg, de elveszíti munkahelyét, volt felesége újra férjhez megy, lánya pedig látni sem akarja.

Frank kiüresedett életében talán még a televízió nyújtana némi mentsvárat, ám az csak ontja magából a szennyet, a tehetségtelen tehetségkutatókat, az értelmetlen valóságshowkat, és még sorolhatnánk. Pont olyan dolgokat, melyek miatt csak felmegy benne az a bizonyos pumpa, és legszívesebben golyót röpítene a sok idiótába. Ekkor jön csak a pláne, ugyanis gyógyíthatatlan tumort diagnosztizálnak Frank agyában, melynek következtében felüti a fejét a "mi veszteni valóm lenne még?" teória, így hősünk fogja pisztolyát, és úgy dönt, márpedig ő lesz az, aki rendet tesz a sok médiabohóc közt. Ez így elmesélve még egész fuck yeah, de nem szabad túlságosan előre inni a medve bőrére.

- Wow. Look at all these people. 
- Yeah. I wish I had an AK-47.

A film javára legyen mondva, sikerül elérnie a hatást, miszerint ha eleinte annyira nem is, később igen, képesek vagyunk szurkolni hősünknek célja elérésében, hogy tisztítsa meg az országot a mocsoktól, kerüljön az bármibe. És erről nem csak a szinte tökéletesen építkező első fél óra tehet, amelyben Franket egyik szar éri a másik után, majd gurul el a gyógyszere jó messzire. Olyannyira irritáló hírességeket mutatnak be, hogy már legszívesebben tekernél arra a jelenetre, amikor az illetőnek az agyveleje a falra kenődik - vagy épp a szélvédőre.

A zavaró tényezőket mindenképp fokozza továbbá a tizenéves kislány, Roxi felbukkanása, aki korához túlságosan érett (meg is kapja később, hogy olyan, mint Juno), és szinte felnéz Frankre, sőt, van, hogy ő is pisztolyt ragad és bang, bang! Szívem szerint inkább elnéztem volna egy egyszemélyes hadsereget, építkezve a belső monológokra, mert sokszor a film pont azokon a részeken bukfencezik félre, amikor Frank és Roxi eszmét cserélnek egymással. De ha a forgatókönyv nem is áll annyira stabil lábakon (bár annyira nem is instabil, viszont én még kicsit rágódtam volna felette), a rendezés szerencsére kihúzza a filmet a csávából, például amikor alternatív igazságosztó hőseink szórják a golyókat, általában kellemes hangulatot megidéző melódiák szólnak a háttérben.

A God Bless America akár egy virtuális pofonként is felfogható a kereskedelmi csatornák arcán, és bár lövöldöznek benn eleget, többnyire szórakoztató, de elfért volna még több puskapor, ami a forgatókönyvet illeti. 6/10.