Take Me Home Tonight

A Take Me Home Tonight-ra nem éppen az egyedisége miatt fogunk emlékezni. Nem is a felhőtlen szórakozás, de még csak nem is a hangosan röhögős poénok miatt. Na itt álljunk meg egy pillanatra, fogunk mi erre egyáltalán emlékezni?

A válasz: igen, fogunk. Még ha nem is éles képpel ugranak majd be a jelenetek, de egyszeri megtekintéshez kellemes szórakozásnak bizonyult. Akkor is, ha a poénok jelentős része nem ért feljebb a közepesnél. De mondom, a jelentős része, ezeken kívül azért akad néhány mosolyra derítő pillanat is.

Az pedig, hogy nem egyedi a film? Srác az egyetem után nem tudja, mit kezdjen az életével. Aztán találkozik egy csajjal a suliból, akibe már sok-sok éve titkon szerelmes, meg is beszélik, hogy találkoznak egy házibuliban. Voltaképp ekörül a buli körül forog a játékidő nagy része. Tényleg nem túl eredeti, de sodor magával akkor is.

És bár nem kell nagy nevekre számítani, de például Topher Grace teljesen helytálló választás volt a főhős srác személyében. Rajta kívül Dan Fogler volt az, akin derülhetünk párat, tipikusan a lúzer főhős méglúzerebb haverját formálja meg. Anna Farist viszont nem szabad kamerák elé engedni, Hollywood ébredj!

Ami nagyon zavart, hogy minek kell egy filmben a srácnak összevissza kamuznia, csak hogy megkapja a hőn áhított lányt? Elég abszurd, elvégre nem egy estére kell neki a csaj, hanem szerelmes belé - nem gondol a következményekre? Személy szerint ezt mindig hülyeségnek tartottam egy filmben, itt azonban rendesen ki is használták ezt.

Poén (vagy nem?), hogy itt is ellőtték a pénisz-kiabálós játékot. Aztán meg közben lehet, hogy Amerikában ezt gyakran játsszák fiatalok, mi pedig csak filmekből értesülünk belőle, most már kettőből is. A Take Me Home Tonight tehát nem váltotta meg a világot, egyszer szórakoztató volt, a maga ezerszer lerágott módján: 6/10. Nem bántam meg, de nem hinném, hogy valaha újranézem.