Our Idiot Brother

Nevezhetjük akár hangulatbombának is az Our Idiot Brothert, mert egész egyszerűen jó kedvem lett tőle. Abszolút nem arra törekszik, hogy megnevettessen, de mégis sikerül neki olykor, máskor pedig csak magával ránt ebbe az indie hangulatba, amelyhez szinte elengedhetetlen volt Paul Rudd hobo külseje.

Ned börtönbe kerül, mert eladott egy kis füvet egy zsarunak, aki még csak nem is civilben volt. Miután szabadul, szomorúan jut tudomására, hogy a nőjének azóta új pasija van, ráadásul Willie Nelsonról elnevezett kutyáját sem viheti magával. De valójában utóbbi jobban elszomorítja. Még szerencse, hogy van Nednek három lánytesója, akiknél talán sikerül meghúznia magát, amíg talpra nem áll. Ebből aztán kellő mennyiségű zűr adódik, pedig Ned csak jót akar, amikor látja, hogy egyik testvére élete sem olyan idilli, mint amilyennek messziről látszik.

Muszáj azzal kezdenem, hogy Paul Rudd, mert egyszerűen bitangul jó volt végig. Teljesen szabad szellemű, felnőtt bőrbe bújt gyerek. Egyáltalán nem az a tipikus sz*rok-bele mindenbe kategória, ezáltal nem erőltették túl a karakterét, hanem valóban hihető, mint ahogy eljátszotta.

Mindezt gondosan becsomagolták nekünk egy könnyed stílusú, lazán elröppenő másfél órába, ahol nem csak a mellékszereplők alakításai, de még az arányok is nagyjából a helyükön vannak. Közben pedig egyik vicces, vagy épp pusztán csak kellemes szituációból csöppenünk át a másikba, mellőzve az unalmas pillanatokat, hogy végül megkapjuk azt a kissé kiszámítható, mondhatni, már-már snassz tanulságot, miszerint a család milyen fontos dolog, bla bla bla - de mire eljutunk erre a pontra, már nem tudunk haragudni érte.

A 7 pontot keveselltem rá, a 8-at pedig bizonyos szempontból sokalltam, úgyhogy az osztályzatot valahol a kettő közt tessék elképzelni. Talán majd egy újranézés alkalmával engedékenyebb leszek.