Red State

Szomorú ezt így leírni, de ha lehet hinni Kevin Smithnek, miszerint a Hit Somebody után felhagy a rendezéssel, akkor ezután a másfél órás, Red State címmel ellátott akármicsoda után azt mondom: lehet, hogy pont itt lesz az ideje végleg felkelni a direktori székből. Tényleg szomorú ezt leírni, annak tükrében, hogy nekem például a Clerks egy all-time kedvencem.

Pár éve egy globális rajongótábor meresztette a szemeit, hogy kedvenc rendezőjük, az eddig főként fekás-fingós-füves viccekről ismert Kevin Smith a thriller felé veszi az irányt. Azt már tudjuk, hogyha Smith letér a jól megszokott útról, akkor az nem vezet túl sok jóra, ilyen volt például a boddy cop mozik előtt tisztelgő Cop Out is, hogy csak egyet említsek példának. Ezúttal is hasonló helyzet áll fenn. A Red State nem színtiszta thriller - de az előzetes híresztelések ellenére még csak nem is horror -, hiszen Smith az egészet nyakon öntötte egy nagy adag vallással, valamint rengeteg puskaporral. Ez utóbbi amúgy kifejezetten jót tett a filmnek, ugyanis a játékidő második fele egy terjedelmes, teljesen jól összerakott túszmentő akció.

De ne szaladjunk ennyire előre. A történet onnan indít, hogy három srác elindul egy interneten felszedett idős nőhöz, hogy partyba vágják. A helyszínen kiderül, hogy csapdába estek: egy bigott vallási szekta karmai között találják magukat, akik próbálják jobbá tenni a világot azzal, hogy melegeket, és egyéb más dolgokra hajlamos embereket mészárolnak le a templomukban. Ez adja meg a film első felét, azt a bizonyos thriller szálat, miközben néhány jobb pillanatot leszámítva hallhatunk végtelenül unalmas prédikációkat a gyülekezet vezetőjétől, majd miután a hatóság fülébe jut, hogy mi folyik a birtokon, megjelenik John Goodman, aki szó szerint azért érkezik, hogy megmentse a filmet. Kezdetét veszi ugyanis a már említett túszmentő akció, aminek mi csak örülhetünk, hiszen az addig kínkeservesen felépített katyvaszt felváltja valami egészen más, valami sokkal jobb. Ha a film első felétől az álmosság kerülgetett, akkor a játékidő második része talán kicsit megdolgoztatja a pulzusod.

A javarészt kidolgozatlan, jobb sorsra érdemes forgatókönyv azért tartogat pár meglepetést, olyannyira, hogy egy idő után lövésed sem lesz, kivel mi fog történni. Bevallom, ez a része a dolognak nem kicsit tetszett, néhány merészebb húzást azért sikerült bevállalni. Michael Parks pedig egyenesen a film legjobb alakítását hozta el nekünk (valójában nem volt nehéz, mivel rajta kívül még egyedül John Goodman, aki említésre méltó), a Five-Points gyülekezet vezérének szerepében. Ennyire hiteles gonoszt - akkor már említsünk hasonló kategóriát - Edward James Olmos hozott legutóbb a Dexter hatodik évadjában.

Végig érezni, hogy Smith koppintgatott innen-onnan: néhol Tarantino, néhol Eli Roth ugrik be, sőt, az egyik jelenetben szinte egy az egyben lemásolta a Coen-tesók Égető bizonyítékának befejezését. Mindezek nem rossz dolgok, mert jó látni, hogy Smith honnan merített erőt, hiszen eddig nem rendezett thrillert, de mint kiderült, nem is az ő műfaja, nagyon nem. Végszónak 5/10, én pedig soha többé ne is lássam.