John Carter

John Carter, a látványfilm. Remek díszletek, nagyszerű CGI, és bámulatos csatajelenetek. Nagy kár, hogy minden más megmaradt egy középszerű popcorn élmény szintjén.

Tavaly Brad Bird bebizonyította, hogy igen is van élet az animációs filmeken túl, aki eddig csak ebből a kategóriából rakott le az asztalra, annak is van helye az élőszereplős filmesek közt. Nem kisebb élményt szállított, mint a Mission Impossible negyedik részét, a sorozat egyik legjobb felvonását. Andrew Stanton viszont jött, látott, és konkrétan rácáfolt erre az egészre, pedig ő azért olyan rajzfilmekkel látta el a jó népet, mint a Némó nyomában, vagy épp a Wall-E. Ezekhez képest a John Carter szinte a másik véglet, ami a minőséget illeti.

Meglehet, hogy projektbe beleölt 250 dollár szinte minden egyes centje visszaköszön a két órás játékidő alatt, de egy alaposabb forgatókönyvet elbírt volna a John Carter. Mert ott volt a potenciál. John Carterből könnyen lehetett volna egy ikon, lehetett volna akár egy új Jack Sparrow is, ha a film jobban teljesít. Persze ehhez Taylor Kitsch is bőven hozzáadott, hiszen hibátlanul hozza az egykori háborús hőst, a kalandor felfedezőt. Céltudatos, néha laza és vicces, kicsit talán nehezen rugaszkodik el a kétdimenziós karakterek sokaságától, de emiatt újfent a forgatókönyvet tessék okolni.

A történetről annyit elég tudni, hogy az 1800-as években járunk, amikor is a címszereplő egy véletlen folytán a Marson találja magát, ahol éppen háború zajlik. Mindezt egy napló olvasásának keretein belül adják tudtunkra, ugyanis a történet elején Carter unokaöccse értesül arról, hogy a férfi meghalt, memoárjait pedig az elhunyt kikötése szerint csakis egyedül ő olvashatja el.

Az egyik legnagyobb alaphibája volt a filmnek, hogy nagyon hamar, nagyon sok idegen fajnévvel, városnevekkel, stb. szembesítenek, így ha ezeket nem sikerül kapásból első hallásra memorizálnod, illetve behatárolnod, ki a jó, és a rossz, mi volt bolygó és mi volt egy lény neve, akkor az a bizonyos fonal hamar kicsúszhat a markodból. Lehet, hogy csak én voltam túl fáradt, amikor adtam egy esélyt a filmnek, de engem valahogy nagyon zavart a rengeteg, hirtelen jött információ. Szerencsére idővel azért minden a helyére került, de akkor is.

Ha ezeken át is rágod magad, akkor kapsz az arcodba két óra kőkemény kalandot, a jobbik fajtából, de valami eszméletlenül buta történettel megkeverve, lefuttatva a kötelező köröket, valamint az elmaradhatatlan szerelmi szál sem maradhat ki a játékból. Csak a szokásos? Igen, ugyanis a JC nem éppen a sztori miatt fog rögzölni majd az emberek emlékezetében, hiszen akármennyire is sablonos kijelentés következik: ezeket már mind-mind láttuk. Helyette a látvány pótol mindent, esetleg néhány humorosabb beszólás és jelenet párszor menti a menthetőt, de itt meg is állt a tudomány.

Fantasy, kalandfilm, enyhe sci-fi, hatalmas költségvetés, összecsapott munka. Ha címszavakkal kéne jellemeznem a filmet, akkor valahol itt tudnék kilyukadni. Mivel már lecsengett a márciusi premier óta a JC lemeze, így nagyjából fel voltam készülve, mire számítsak, nem is fektettem bele nagy elvárásokat, így nagyon csalódásnak sem tudnám elkönyvelni, de ettől még nem okozott pozitív csalódást. 6/10 egy laza jó indulattal, hiszen egyszer simán nézhető, és végig leköti az embert. Majd ha valamikor valamelyik kereskedelmi leadja, háttérzajnak kiváló lesz. Ja nem, lehet mégsem, mert a szinkron nem jött be.