JCVD

Kicsit lehet, hogy sajnálnunk kéne Van Damme-ot, hiszen ha karrierje most is szárnyalna, akkor nem valószínű, hogy elkészült volna ez a film, vagy éppenséggel nem pont így. De pánikra semmi ok, a JCVD ugyanis egy jó kis szórakozás.

Miután túlestünk a cefetül vicces, hiper B-kategóriás akciófilmes főcímen, láthatjuk, hogy Van Damme valójában saját magát alakítja, éppen nagyon le van égve, gyermekelhelyezési perben sem áll jól a szénája, úgy dönt tehát, visszatér szülővárosába, Brüsszelbe, ahol egy bankba betérve minden a feje tetejére áll: látszólag Van Damme a postán túszokat ejtett, pénzt követel, lövöldözik, úgy tűnik, teljesen elment a józan esze, ami nem is csoda azok után, amiken keresztül ment... azonban hamar kiderül, hogy ő is csak egy túsz, a fogvatartók viszont az akciósztár mögé bújva, rajta keresztül kommunikálnak, ezzel pedig odakint mindenki azt hiszi, hogy Van Damme-nak tényleg elment a józan esze.

Na de, hogy miért is jó film a JCVD? Elsősorban nálam pont amiatt talált be, mert ezúttal Van Damme nem pörgőrúgásokkal rak rendet, nem megy le spárgába, nem aprítja halomra a rossz fiúkat. Épp ellenkezőleg. Itt magát az embert látjuk, nem pedig az akcióhőst, akire általában egyből asszociálunk, ha meglátjuk azt a bizonyos mogorva tekintetet. Amolyan kifigurázás részéről, de konkrétan van egy jelenet, ahol a film átvált egyfajta vallomás-szerűségbe, nekünk, nézőknek, tőle.

Ezen kívül az események többszörös visszajátszása, különböző nézőpontokon keresztül szintén külön pont, sikerült vele feldobni az amúgy közepes túszejtős koncepciót. Mert ez voltaképp egy túszejtős film is egyben, kár, hogy ezt a részt annyira nem sikerült eltalálni, mert itt tipikus sablonokból rakták össze. Emiatt egy idő után megfárad a film, de nem vészesen szerencsére. Steven Seagal megemlítése sem maradhatott el, hiszen köztudott, hogy nem kedvelik egymást.

Kicsit önirónia, kicsit dráma, kicsit túszejtős film, utóbbi esetében viszont nem kell arra számítani, hogy Van Damme majd jól rendet rak, hiszen ő is csak egy túsz, egy hétköznapi ember. Rajongóknak nyilván kötelező darab, de aki vevő az olyan helyzetekre, amikor valaki saját magát alakítja, az szintén ne hagyja ki, még akkor sem, ha Van Damme nem pont a szíve csücske. 7/10. Azért szívesen megnéznék egy hasonló próbálkozást mondjuk Nic Cage által, ahogyan adócsalásaival, hanyatló karrierjével, vagy épp formabontó séróival poénkodik.