House at the End of the Street

Szegény, jobb sorsra érdemelt Jennifer Lawrence... Napjaink egyik leginkább feltörekvő színésznőjének nem a legjobbkor jött a House at the End of the Street, olyan kaliberű filmek után, mint a Hunger Games, vagy az X-Men: First Class.

Mert ez a film tipikusan olyan, amilyenek szinte már futószalagon gyártva érkeznek, tipikus tucat-thriller, ordas nagy sablonokból építkezve, ijesztőnek szánt, de unalomba fulladt bevágásokkal, fájdalmas csattanóval. A lényeget körbe is írtam ezzel, innentől kezdve mindenki eldöntheti, ad-e neki esélyt, vagy sem. Nem kifejezetten az a mozi, amellyel a fiatal, nagy karrier előtt álló színészek sok-sok évvel később majd dicsekednek, hogy hát én ebben is szerepeltem anno.

Anya és lánya új városba költözik, azonban szomszédságukban évekkel ezelőtt gyilkosság történt: egy kislány megölte szüleit. Azóta csak a magába zárkózott fiú lakik ott egymagában, aki a tragédia után költözött vissza a házba. Vagy mégsincs egyedül?

Persze a körítés nem volt rossz, az első trailer után kifejezetten vártam, hiába az alapkoncepció, az új környezet, és hogy a környéken valami nem stimmel, sajnos már a filmben is hamar lehull a lepel, itt egy teljesen középszerű, vagy még annál is rosszabb filmről beszélünk. De legalább azt is megtudtuk, hogy Jennifer Lawrence tud énekelni és gitározni, sőt, a kettőt egyszerre is képes művelni. Visszasírjuk mi még a Tudom mit tettél tavaly nyáron-t és társait; ó azok a kilencvenes évek...

És végül...

Igaz, Lawrence és az anyját alakító Elisabeth Shue alakításába nem igazán lehet belekötni, de még ők sem képesek menteni a menthetetlent, hiszen a gyors felvázolás után idővel unalomba fullad a film, de szerencsére nem próbál többnek látszani annál, ami. Ha thriller a közelmúltból, akkor inkább a Sinistert ajánlanám. Ez pedig most 3/10.