The Conjuring

Gagyi horrorfilmekkel tele van a padlás, évente több tucatot kapunk az arcunkba, amelyekkel próbálják a félelmet kelteni bennünk, de legtöbb esetben csak egy legyintést képesek kicsikarni az emberből. Nos, a The Conjuring esetében sem a történet eredetisége az, ami dominál, mert az valóban nem nagy szám, de mégis sikerült egy igen fasza atmoszférával felruházni, és bevallom, párszor majdnem kiugrottam a székből.

Ez pedig James Wan érdeme, aki ezen a téren már többször bizonyított (Jaw, Insidious).

Lényegében annyi a körítés, hogy egy család új házba költözik, ahol valami nincs rendben. Furcsa dolgok történnek, mondhatni, megmagyarázhatatlan jelenségek, így apa és anya segítségül hív két nagy hírű szellemvadászt, akik kezelésbe veszik a túlvilági támadót. Nyilván erre a sztorira sokan nem kapják fel a fejüket, és ezt teljesen meg is értem, mert mostanában nagy divat lett ez a fajta koncepció.

Wan azonban nagyon ügyesen merít el bennünket ezekben a dolgokban, sok esetben igen keményen tombol a feszültség, markoljuk a karfát, ahogy azt kell egy horror esetében. Olyannyira sikerül elkapnunk a fonalat - még ha ezt elsőre nem is gondolnánk - hogy amikor lassacskán körvonalazódik a tény, miszerint a fináléban egy ezerszer lerágott dologgal fogunk szembe nézni (nem nagy spoiler: ördögűzés), akkor sem fogunk bosszankodni, hiszen az addig látottak alapján talán nem cseszik el azt sem.

Nos, ha nem is elcseszték, de nálam a film vége eléggé kilógott a sorból, ennél egy sokkal jobb megoldást is találhattak volna, hiába true story - haha, ezen mindig nevetnem kell egy ilyen film esetében.

És végül...

Ha tényleg unod azokat a rémisztgetésre szánt mozikat, amelyeket aztán rezzenéstelen arccal ülsz végig, akkor simán megpróbálhatod ezt a filmet, mert itt lesz mitől parázni, hiába kell olykor a szellemvadász házaspár családi dolgaival foglalkozniuk, azért James Wan még mindig tudja, mi kell a parázásra vágyó nézőnek. 7/10.