Pacific Rim

A látványfilm. És ennyi. Röviden össze is foglaltam a lényeget. A Pacific Rim egyetlen jó tulajdonsága az a látvány. És itt kifújt. Még szerencse, hogy abból viszont kapunk dögivel.

Gondolom a fenti bevezetőből könnyen ki lehetett találni, hogy minden más mehet is a levesbe. Hiába Guillermo Del Toro ült a rendezői székben, itt történet szempontjából mégis egy teljesen elcsépelt, ezerszer lerágott, kliséktől és sablonoktól hemzsegő sztorit próbáltak legyömöszölni a torkunkon. Amikor éppen nem az óriás robotok küzdenek az óriás szörnyekkel, akkor szabályosan egy kínszenvedés a film. Néhány apróbb szösszenet azért feldobja, értem én itt az örökösen civakodó tudós-párosra, vagy éppen Ron Pearlman eszméletlen vendégszereplésére.



Sajnos tényleg egy nagyon elnagyolt történettel vegyítették mindezt, kétdimenziós karakterekkel, tipikus fordulatokkal, erőltetett drámai vonallal. Ha kicsit otthon vagy a filmek világában, akkor sok meglepetés nem fog érni. Na de a fight. Az valami eszméletlenül jóra sikeredett. Érezni minden egyes beleölt centet, és szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy egyik Transformersben sem láthattunk ennyire bámulatos látványt. Öröm volt nézni.

A történet lényegében annyi, hogy jó pár éve, hogy a gigantikus szörnyek, a Kaijuk egy Csendes-óceán fenekén lévő járaton át bukkannak fel világunkban és ostorozzák a bolygónkat. Az emberiség kifejlesztette azokat az emberek által vezényelt robotokat, amelyekkel végre vissza tudnak verni. A lehetőséget egy bátyját gyászoló, már visszavonult katona és egy újonc csajszi kapja meg.

Ugyan a Pacific Rim nem egy agysebészet, mert hiába az elcsépelt történet, a logikai gikszerek, attól még nem bántam meg. Bár sokszor érezni a több, mint két órás játékidőt, főleg, amikor már jó ideje nem történt semmi komolyabb akció. Akkor sajnos unatkoztam. Ellenben amikor belecsaptak a lecsóba... na már csak azért érdemes volt megnézni. 6/10.