A doboz - The box

Ha már egyszer Richard Kelly, akkor ugyebár Donnie Darko, ami alap és elsőszámú favorit, de a Southland Tales sem egy felejtős darab, attól függetlenül, hogy egy hatalmas mindfuck volt az a két és fél óra. A rendező szereti a nézőt kérdések közé vonni, sokszor megválaszolatlanul hagyni azok többségét, ám mindeközben képes olyan hangulatvilágot sugározni filmjeinek, amelynek köszönhetően lehet akármennyi kérdőjel a fejünk körül, mégsem tudunk maradéktalanul haragudni az adott mozira.

Egyszer volt egy tévésorozat, a Twilight Zone, amelyet itthon Alkony Zóna címen sugároztak éjszakánként. Egy misztikus széria volt, minden epizód más-más finomságot tartogatott számunkra, különböző szituációk, szereplők, röviden: egyik rész sem kapcsolódott a másikhoz. Ha jól tudom, az első évad, huszadik epizódja volt ez a dobozos történet (előtte amúgy egy novellaként jelent meg legelőször), amely pár éve szöget ütött Richard Kelly fejébe, mégpedig olyan mélyen, hogy a rendező úgy döntött, filmre is viszi azt.

Adott egy csiribiri külvárosban élő házaspár, akik egyik napról a másikra anyagi gondokba ütköznek. Ezen a reggelen egy titokzatos alak egy dobozt hagy az ajtajuk előtt. Nem tudják mire vélni, ám a feladó hamarosan becsenget hozzájuk: egy összeégett arcú öregúr személyében, aki közli, hogy 24 órájuk van eldönteni: ha megnyomják a dobozban található gombot, valaki, egy számukra ismeretlen ember valahol a világban meghal. Ám cserébe egymillió dollár üti a markukat.

Optimális esetben egy ilyen sztorival rendelkező film arra próbálna rámutatni, hogy mi a fontosabb: a pénz vagy egy ember élete (még ha az illetőt nem is ismerjük)? De sajnos Kelly filmje nem nagyon próbál tanulságot keresni, vagy csak nagyon minimális esetben, például, amikor azon filóznak, hogy mi is legyen, megéri-e ez nekünk? És esetleg a végkifejlet az, amely valamiféle cinikus mosolyt csal az arcunkra, egyfajta csattanót adva a filmnek, bár lehet, hogy a ’csattanó’ kifejezés enyhe túlzás. Így sajnos komoly mondanivalóval nem lettünk ellátva, ami nem is lenne ugye különösebb probléma, csak sajnos ez lehetne akár egy pozitívum is a filmben, ugyanis túl sok jósággal nem kecsegtet A doboz.

Valójában a film első fele, ha a R.K.-féle vontatottsággal feltupírozva is, de egészen jól indul, ám van egy pont, ahonnan az egész cselekmény átváltozik merő zagyvaságba. És ezt sajnáltam is, a történet nagyvonalakban érdekes, és misztikus is egyben. Már eleve kérdéses volt persze az is, hogy egy szimpla sorozat epizód hogyan lesz elnyújtva majdnem két óra hosszúságúra? Kelly kreatívkodott kicsit, vagy inkább csak próbált, kissé átvariálta az eredeti sztorit, megnyújtotta, hozzárakott eleget saját motívumaiból, és valahogy ezeket alaposan összegyurmázva, A doboz címet ráaggatva tolta elénk legújabb meséjét.

A szereplők. Hát igen, itt azért megint vegyes érzelmeim voltak. A két főszereplő, a házaspárt alakító Cameron Diaz és James Mardsen játékával nincs különösebb baj. Sőt, a félarcú Arlingtont megformáló Frank Langella egyenesen kiváló. Meg hát ha csak minimális időre is, de Holmes Osborne, akit a Donnie Darko óta imádunk. De a többi szereplő túlságosan furcsa volt, ezt most körülbelül csak az fogja érteni, aki látta a filmet. Mondjuk néhol Diazék is túljátszották a szerepet, de azért tőlük ez most belefért.

Engem most ez a Richard Kelly darab nem vágott falhoz, ezt sajnálom amúgy. Kár csalódni egy olyan rendezőben, aki konkrétan a legkedveltebb mozidért a felelős. Voltak jó pillanatok, de azok inkább a film első felére igazak, meg az alap sztori sem gyenge, a szereplők is többségében jók, és persze végig jelen van a rendező szokásos hangulatvilága, amelyek megkülönböztetik darabjait a többitől. De ez így még mindig kevés, kevés, kevés! Nálam így lett A doboz 6 pont, ami bár alapjába véve lehet, hogy kicsit sok, hiszen a legtöbb kritika, amit olvastam róla, többségében földig alázta a filmet, szóval én még ha azt nézzük, jó szívű voltam vele. Most ez így jött ki. Kíváncsi vagyok, Kelly mit alkot legközelebb. Reméljük, ennél sokkal jobbat.