A Föld Inváziója - Csata: Los Angeles (Battle: L.A.)

És akkor íme egy újabb remek példa arra, hogy a teljes kiszámíthatósággal, valamint a csúcsbéna karakterépítésekkel mennyire el lehet tolni egy amúgy jó irány felé mutató filmet. Mert bizony ott volt a lehetőség, hiszen már csak a látvány miatt nem sajnálom így utólag sem a mozijegy árát, ergo egy faszább forgatókönyvvel még akármi is lehetett volna belőle. Mondjuk pont az amit vártam?

Az első képkockák láttán némi nyugodtság öntötte el a lelkem, hiszen kapásból híradó bevágások arról, hogy a Földet megtámadták. Gondoltam elég hamar a mély vízbe dobtak minket szerencsére... erre ugrás vissza az időben 24 órával: napfény, L.A., laza zene, feelgood hangulat, tudjátok, a szokásos. Majd jöttek szépen sorban a karakterek, kezdve a frissen nyugalmazott őrmesterrel, a szűzzel, a vőlegénnyel, a testvérét gyászoló katonával, szóval amit csak eltudtok képzelni. Ha jártas vagy Hollywood sablon-világában, akkor már előre kitaláltad, ki fog következni.

Maga a történet amúgy egy maroknyi katona civil-mentő akcióját mutatja be: három órájuk van, aztán érkezik a bombázás. Amúgy kicsit ez így jobb volt, hogy a katonákkal vagyunk, és nem a hétköznapi ember szemszögéből látjuk a történteket. Az ilyen esetekből ugyanis a 2012 után már elegem lett kicsit.

Mint azt már említettem: a látvány nagyon is büntet. A még támadás alatt álló, lepusztult nagyvárosi kép így a vásznon tényleg hatásos volt. És persze a harcok, azok minden alkalommal megállták a helyüket. Magas fokozaton pörgött minden, ahogy az illik. Sajnos itt a pozitívumok száma ki is fullad. Néhol bekúszik egypár üresjárat, valamint a drámák, és itt van a film gyenge pontja. Ugyanis látszik, hogy az álomgyár nem képes tanulni a saját hibáiból, például, hogy az ezerszer lerágott csont sokadszorra már nem finom. És itt tényleg a klisés drámai vonalakra értettem. Nevetséges volt. Egyszerűen nem értem, egy ekkora látványfilmet miért kellett ilyen dolgokkal elb*szni. És akkor még a párbeszédekre ki sem tértem.

Mert azok külön fejezetet érdemelnek. Ha el is megyünk a tűzharc közben poénosnak szánt beszólások mellett, még akkor is marad elég, amelyek miatt a fejed fogod majd. Egyszerűen olyan sablonos minden duma, hogy egy fájdalom volt hallgatni. Simán ellehetett volna tekerni az egészet, nem vesztettünk volna semmit. Olyannyira lelassították a tempót, hogy csak mosolyogtam, amikor a teremben már a negyedik ember kapta elő a mobilját megnézni, mennyi az idő. De amúgy tényleg, amíg a harcok voltak, nem volt semmi gond, de amikor diskuráltak, akkor mintha egy helyben topogott volna a film. Amúgy próbálták ezeket a dialógusokat valami magasba emelő zenével még diadalmasabbá tenni néhol, de semmit nem értek el vele. Most nézem amúgy, az író egy bizonyos Christopher Bertolini, akinek kb. ez a film harmadik írása, őt kell megdobálni érte.

Aaron Eckhart először kissé furcsa választásnak tűnt, mint főszereplő, de voltaképp hamar "megszoktam". Amúgy bírom őt, meg jó színésznek tartom, csak bennem még mindig a Thank You For Smoking-os reklámszakemberként él főképp (meg persze Two Face), így őrmesterként furcsa volt látni, legalábbis nekem. Meg persze tény, hogy egy ilyen típusú filmre az emberek nem feltétlenül a színészi játékok miatt ülnek be, vagyis Eckhart minden bizonnyal csak húzónévként volt jelen.

Először még simán 6 pont lett volna, de az utolsó nagyobb hajrá előtti "meg kell mutatnunk kik vagyunk"-szintű hegyibeszéd egy valóságos kegyelemdöfés volt a filmnek, szóval nem tudom azt már megadni. Az utolsó képkockákon pedig csak nevetni tudtam.