The Words

Clay Hammond (Dennis Quaid) éppen aktuális könyvének bemutatóján olvas fel a nagyérdeműnek. A történet a szemünk láttára elevenedik meg, miszerint egy Rory Jansen (Bradley Cooper) nevű fiatalember próbálja összehozni első regényét, nem túl nagy sikerrel. Már szinte majdnem feladja, amikor egy feleségétől kapott antik táskában érdekes irományra bukkan.

Egy soha ki nem adott regény, egy ismeretlen szerzőtől. A sorok szinte megbabonázzák Rory-t, aki végső elkeseredésében úgy dönt, ezzel a könyvvel próbál szerencsét, mintha ő maga írta volna. A regény bestseller lesz, Rory élete hirtelen hatalmas fordulatot vesz; siker, pénz, csillogás. Mígnem egyik nap megszólítja őt egy öregember...

Örök téma a plágium, és Bradley Cooper sem először alakít írói krízisben szenvedő, aztán hirtelen befutott írót. Noha a sztori már tíz éve a készítő páros Brian Klugman és Lee Sternthal fiókjában hever (érdekesség, hogy először is Bradley Cooperrel akarták elkészíteni, amikor őt még senki sem ismerte), ennek tükrében nem ártott volna még valamicskét csiszolgatni a forgatókönyvet, amikor az újra előkerült.

A koncepciót próbálták érdekessé tenni az egymásba helyezett történetekkel, nem is volt ezzel gond, de azt hiszem az író és az öregember hosszas beszélgetésén kívül sok minden nem volt maradandó emlék a Words kapcsán. Az összes többi amolyan sablon-rengeteg, amit ügyesen rakosgattak egymásra, de voltaképp pontosan tudod, mikor melyik pont következik, ha ismered a történetet. Sajnos a befejezés sem hagyott jobb fajta szájízt maga után, ott még lehetett volna menteni valamit, persze számítani lehetett erre a végkifejletre, de még így sem tettek egyértelmű utalást.

Azonban a színészek remekelnek. Bradley Cooper napjaink egyik feltörekvő, sőt, már fel is tört színésze, akinek nem csak a nevettetés megy, de drámai vonalon is otthonosan mozog, azt hiszem kiváló választás volt a főszerepre. A legnagyobb alakítást azonban az öregembert megformáló Jeremy Irons könyvelheti el magának, aki eleinte csak ott ólálkodik minden sarkon, de amikor megjelenik, simán elviszi a hátán az összes jelenetét.

És végül...

Jogos, eddig inkább a negatívumokra mentem rá, de nem húzom le annyira, mert szépen csordogáló filmről beszélünk, leszámítva, hogy pontosan tudod, két méterre előre, hogy mi fog következni, és azért akadnak érdekes pillanatok, az a parkban folytatott beszélgetés pedig a film tetőfoka. Szépen építkezik egészen addig a pontig, ahol aztán csúcsra tör a film, de onnantól mintha kissé elfogyott volna a szufla, és kezdett csúszni lefelé. Valami borongós délutánra ajánlott dráma. 6/10.