Persze ez nem azt jelenti, hogy maradéktalanul tetszett a film. Oké, bevallom, egyszer tényleg jó volt, egy teljesen jó, életrajzi filmet láthattunk egy újságíró, és egy hajléktalan zenei művész találkozásáról, és minden színész belead apait, anyait, sőt: még a városképek bevillanása a hegedűszó közben is nagyon gyönyörű, de valami nekem mégis hiányzott. Pontosabban az, hogy ez nem több egy átlagos életrajzi drámánál. Legalábbis nekem nem mutatott sok újat. Na persze az nem baj, ha nem mutat sok újat, csak akkor már kössön le. De a Szólista valahogy nem tudott nagyon a székhez szegezni, pedig én komolyan vevő vagyok az efféle filmekre.
Steve Lopez (Downey) újságíróként dolgozik. Egyik nap megpillant egy hajléktalant, Nathanielt (Jamie Foxx), aki zenél, és nem is akárhogy! Szóba elegyedik vele, és egy egészen különleges (nem meleg!!!) kapcsolat alakul ki köztük, miközben Lopez segíti a társadalomba visszatalálni az utcákon hegedülő fiút.Mindkét főszereplő zseniálisan hozza a figurát. Downey egy profi újságíró, míg Foxx egy mentálisan beteg hajléktalan, kettejük kapcsolata pedig mondhatni, két ellentétnek is indulhatna, ám elég hamar „egymásra találnak”. Szóval abszolút nem a szereplők játékával bukott meg nálam ez a film. Sajnos nem kötött le eléggé. Persze akadt jó pár nagyon is megható jelenet, meg sok olyan is, amelyek pont egy ilyen filmbe illettek.
Összességében ez nem egy rossz film, de hajszálhíján volt csak jobb, mint rossz. A színészi játékok zseniálisak, a történet is jó, de én mégis úgy körülbelül 6 pontot adnék rá, meg esetleg még egy felet, de több sajnos nem jár neki részemről, mert hát ugye meg volt minden, ami kellett volna ahhoz, hogy egy teljesen jó életrajzi, megtörtént eseményeken alapuló dráma kerekedjen ki belőle (amelyekre amúgy mindig vevő vagyok), ám mégsem sikerült elkapnom azt a bizonyos szálat, amely aztán magával rántott volna.
Annyira nekem sem jött át ez a film, de Downey ebben is kiválóan szerepel. A város-képek pedig tényleg szépek :)
VálaszTörlés