He Was a Quiet Man

Akad pótolnivalóm bőven, amiket még idén leakarok tudni, mert már illene egy ideje. Elsőnek a He Was Quiet Man-t választottam, 2007-ből. Milyen is volt? A rendező Frank A. Capellónak sikerült összehozni egy csipet romantikával megspékelt drámai hatású thrillert, amely végeredményében egy vérbő fekete-komédiának felel meg. A jobbik fajtából.

Bob Maconel igazi antiszociális alak. Egyedül él, ennek következtében már aranyhalával kénytelen diskurálni, munkahelyén pedig szinte emberszámba sem veszik, ő a rossz viccek örökös céltáblája. Senki nem nézné ki belőle, min töri a fejét szabadidejében. Konkrétan csak a tökéletes pillanatot várja, hogy majd az irodaházban előkapja pisztolyát, és módszeresen kivégezze a már előre kiszemelt kollégáit. Már éppen elérkezettnek látja az időt, amikor szerintetek mi történik? Hát csak a mellette dolgozó fickó fogja magát, és módszeresen elkezdi kivégezni a kollégákat.

Bob csak akkor avatkozik közbe, amikor a merénylő azt az egyetlen nőt akarja megölni, akit hősünk még kicsit talán kedvel is. Ettől a perctől kezdve, hogy leterítette a megtébolyult kollégát, Maconel élete teljes fordulatot vesz: hirtelen nagy népszerűség veszi körül, előléptetik, és közeli kapcsolatba kerül azzal a lánnyal, akit megmentett - aki úgy tűnik, egy életre lebénult.

A film pedig innentől a következményekre épül, amik nem túl egyszerűek, hősünk ugyanis korántsem ilyen életről álmodott, kivéve talán a csajjal való kapcsolatát.

Muszáj megemlíteni, hogy Christian Slater fogalmam sincs, mikor volt ennyire jó, mint itt. Egyszerűen zseniális, mit alakít a kopaszodó, bajszos, szemüveges, elsőre enyhén szólva is cukrosbácsi külsőt sugárzó lúzer szerepében. Ritkán látni őt mostanában, úgyhogy külön felüdülés volt a játéka, még ha elsőre nem is ismertem volna fel, ha nem tudom, hogy ő az. Szépen elvitte a hátán a filmet, nem kétség.

Nem árt kicsit talán szürkébb kedély a film megtekintéséhez, hogy még inkább azonosulni tudj a főszereplővel, csak szólok. Nem azt mondom, hogy a legrosszabb állapotban ülj le, csak amúgy sem egy rózsás hangulatú másfél óra ez, még ha néha sikerül is mosolyt csalnia az arcunkra az antiszociális társadalomkritikájával. Viszont a darkos hangulatú minimalista zenék tesznek róla, hogy jó mélyre berántsanak ebbe a koránt sem vidám hangulata.

A végösszeg pedig 7/10. Kicsit lassú volt talán, vagy ezzel a tempóval egy cseppet rövidebb is lehetett volna. Mindenesetre aki vevő egy jobbfajta fekete-komédiára, és még kihagyta ezt a gyöngyszemet, az ne habozzon.