A diktátor (The Dictator)

Kicsit most bajban vagyok, ugyanis minden jel arra mutatott, hogy A diktátor lesz az új Borat, ezt viszont az Amerikát illető fricskázást leszámítva akár el is felejthetjük. Végeredményként egy sokkal populárisabb mozit kaptunk, és senki se csodálkozzon, ha majd nyomokban Sandler Zohanja jut az eszébe.

Ennek ellenére még mindig sikerült sokszor (mit sokszor? rengetegszer) hangosan felnevetnem, hiszen Larry Charles és Sacha Baron Cohen szerencsére nem hagyta el a sajátos humorérzékét a Kazah nép nagy fehér gyermeke után sem, pedig a Brüno már nem azt a színvonalat hozta. Poénjaik pontosan azért képesek elképesztő méreteket ölteni, mert nem kímélnek semmilyen társadalmat, sem etnikumot, mindenki alaposan megkapja a magáét. Csodálkozom is, hogy a 9/11-es jelenet nem keltett hangos felháborodást az amerikai kritikusokban.

A történet szerint a kelet-afrikai banánköztársaság teljhatalmú vezetője, Aladeen tábornok az ENSZ bizottságának meghívására Amerikába látogat. Nem is sejti, hogy saját emberei terveznek merényletet ellene: egy félresiklott kínzás után sikerül megszöknie, ám szakáll nélkül, így senki nem ismeri fel. Helyét a nulla intelligenciával megáldott dublőre vette át, eközben Aladeen megpróbál boldogulni Amerika utcáin, és eltökélt szándéka, hogy helyre tegye a dolgokat, miközben megismerkedik egy lánnyal is.

És itt jön újra a képbe, hogy mennyire populáris mozival állunk szemben: a forgatókönyv cselekményi része a kitaposott ösvényt követi, a dokumentarista stílust pedig mellőznünk kell ezúttal. A film minden kiszámíthatósága és sablonja ellenére azonban még mindig egy működőképes gépezet, hiszen a csípős, polgárpukkasztó poénok hatalmasat szólnak, merészen feszegetve rengeteg tabutémát, görbetükröt tartva minden és mindenki elé. Mindezt fokozzák a bevállalós cameók, a nyúlfarknyi, nyolcvanperces játékidő miatt pedig a tempóval sem volt gond, és akkor még nem is említettem a film legjobb jelenetét, amelyben Cohen a demokrácia vs. diktatúra beszédét tartja.

Még most is mosolyt csal az arcomra a többször látható momentum, amikor is Aladeen tábornok elhúzza az ujját a nyaka előtt. Cohennek minden esélye megvan arra, hogy még néhány hasonló kaliberű próbálkozás után egyik kedvenc komikusommá lépjen elő. A populáris köntösbe bújtatott cselekményvezetést leszámítva jól szórakoztam, szerencsére ez nem ment a poénok kárára, így 7/10 szerintem mindenképp megjár neki. Viszont egy Borat-újranézést ideje lenne beiktatni, csak legyen rá időm.