A csodálatos Pókember (The Amazing Spider-Man)

Az egyik legfontosabb kérdés, amikor egy nem is olyan régen elkezdett, és félig-meddig be is fejezett szériát tiszta lappal újra az útjára indítanak, hogy érdemes volt-e mindent a legelejéről kezdeni, megérte-e mindent másodszorra is elmesélni? Az igazat megvallva, a válasz iszonyat nehéz. Egyrészt nekem a korábbi filmek nem igazán jöttek be. Valahol örültem, hogy lesz egy új Pókember-mozi, de közben azért a szánalom-mosoly végig befigyelt az arcomon, hogy ennyire nincs ötlet az álomgyárban. Halványan, de vártam, mi sül majd ki belőle, de jócskán szkeptikus is voltam.

Szóval megérte? A végeredményt látva, enyhén csalódott fejjel a moziból kifelé battyogva azt mondom, hogy nem feltétlenül. Is-is. Mondom ezt úgy, hogy még így is jobban tetszett, mint a Raimi-féle trilógia bármelyik darabja. Lehet, hogy bennem van a hiba, és kicsit már untam a tipikus Pókember sallangokat, amiket most újra át kellett rágni, többek közt, hogy Peter nem épp a legnépszerűbb arc a suliban (szerencsére ezúttal nem volt az a túlerőltetett lúzer), meg, hogy Ben bácsi előbb-utóbb meghal. De erős voltam, átrágtam magam újra, szerencsére sikerült némi töltettel megspékelni ezeket a jeleneteket, a gyász átérezhető, a mellékszereplők sem egyszerű bábfigurák, hanem tényleg emberi lények, akikkel jobbára azonosulni is lehet.

Ami biztos, hogy Andrew Garfield messze jobb Parker, mint Tobey volt anno. Sőt, nem csak ő volt jó választás, hanem úgy körülbelül az egész kaszting telitalálatnak bizonyult. Az igazi meglepetés Rhys Ifans volt, viszont ahogy Dr. Curt Connors-ként Gyíkká változott, sajnos a karakterét haza is vágták egy az egyben. Pedig valahol örültem, hogy ő lesz az ellenfél, de például elmaradt az a fajta katarzis, amit az első átváltozásnál illett volna átéreznünk. Nem volt elég sajnos, hogy maga a lény ügyesen volt megcsinálva.

Mert közben meg a CGI az büntet. A korábbi filmek, de lehet, hogy csak az első rész látványvilágával pontosan az volt a bajom, hogy kicsit átérződött némi műanyag is a vászon ezen oldalára, itt viszont ilyenről szó sincs. Mind Lizard kinézete, de mind a város feletti ugrabugrák, de még a fightok is nagyszerűen sikerültek.

Volt a film közben egy olyan érzésem, hogy Marc Webb (500 Days of Summer) próbált mind a képregény geekeknek, mind a fiatalabb, tizenéves korosztálynak megfelelni, itt ugye az elmaradhatatlan szerelmi szálat értem, amit a film végén enyhén túlzásnak éreztem, nekem eléggé elnyújtottnak tűnt. Vagy ez csak nekem volt baj? Kicsit nem vette be most a gyomrom, az az igazság.

Ha a végeredményt nézzük, akkor ez valahol egy korrekt Pókember-film próbál lenni, van, amikor sikerül is neki. Nem hibátlan, de Webb tisztességesen elmesélte, csak sajnos túl későn érkezett. Számomra legalábbis. 6/10 mondjuk így a végére, a moziból kifelé jövet valahol 5-6 pont közt filózgattam. Viszont a második rész mindenképp jöhet, hiszen a kötelező köröket ezennel le is futottuk, a másodikban már sokkal inkább elszabadulhatnak. Amúgy meg Emma Stone szinkronhangja valami borzalmasan idegesítő volt.