Könyvélmény: Bret Easton Ellis - Glamoráma

Aki valamennyire képben van Bret Easton Ellis munkásságával, az pontosan tudja, hogy az íróval néha kissé elszalad a ló, és vannak pillanatok, amiket úgy kell, ha nem is végigszenvedni, de mindenképp végig kell rágni. A Glamoráma esetében az első, cirka 200 oldal pont ilyen. Nyilván ez a hosszas felvezetés pontosan elég arra, hogy kicsit szájbarágósan is, de hozzászokjunk a főhős csillogó életéhez, és végtelenül üres fejéhez.

Ellis mindig is nagy híve volt a crossover-dolgoknak, ezt kihasználva színesíti regényeit jobbra-balra, vagyis a sztorik mind egy "univerzumban" játszódnak, egyes könyveinek szereplői egy másik könyv mellékszereplőiként bukkannak fel, ésatöbbi. Akik olvasták a Vonzás Szabályait, azok tudják, hogy Patrick Bateman ott bukkant fel először.

De maradjunk témánál. A Glamoráma főszereplője Victor Ward. Igen, az a Victor Ward, aki a már említett Vonzás Szabályaiban azt a hihetetlen európai kiruccanást tette. Az egyetemi éveknek vége, Victor pedig belecsöppent a csillogás kellős közepébe. Mindenki csak úgy emlegeti: A Tuti Fiú. Fiatal, jóképű, jó alakú srác, aki a modellek fényűző életét éli. Puccos bulik és sztárok hada veszi körül. Esze pedig pont olyan kevés, hogy esélye se legyen felfogni, mi a francért van mindenhol konfetti, hogy hogyan is kerül egy hajóra, ahol minden forgatókönyv alapján történik, ahol folyton a nyomukban lebzsel egy egész filmes stáb. Nem érti azt sem, miért történnek azok a robbantásos merényletek, amelyekért az a modellekből álló terroristacsoport a felelős, amelybe Victor egyik pillanatról a csöppent bele. A legnagyobb rejtély pedig mégis csak az, hogy ki a franc az a másik Victor Ward, aki időközben New Yorkban átvette az életét?

Az biztos, hogy aki az első 200 oldalt, azt a végtelenül hosszúra elnyújtott bevezetést átvészeli, az egy közel sem hétköznapi könyvélménnyel találja szembe magát. Konkrétan a letehetetlen jelzőt is simán rá lehetne aggatni. A cselekmény fordulatos, minden fejezetre jut valami meglepetés. Ezzel kicsit high-concept kategóriába terelődik az egész, mivel a regény közepe felé már a józanész fonalát maga az olvasó is elveszti. Egyik fordulatot halmozódik a másik után, mi pedig ahogy izguljuk végig a sorokat, úgy kezdünk aggódni miatta, hogy mindezen csavarok végeredménye nem lesz épp kielégítő. A végeredmény, a cselekmény megértéséhez viszont olvasnunk kell a sorok közt, esetleg aki gondolja, elolvassa még egyszer, mert ha leesik a tantusz, azzal kikerekedik a szemed is egyben.

Látszott, hogy Ellis a züllött egyetemista életet élő fiatalok után valami nagyot akar alkotni, valami egyedit, és ez sikerült is neki, mégis megtartotta azt a fajta szellemiséget, amellyel korábbi regényeit lekörmölte. A másik említésre méltó dolog, azok a terrorista merényletek. Ilyen precíz, művészi pontossággal és stílussal leírni egy robbantást, hát ahhoz Ellis-nek kell születni. Zseniális.

Néhány évvel ezelőtt vettem kezembe a könyvet, és egy nyár alatt sikerült kiolvasnom. Akinek a Nullánál is kevesebb kaliberű, néhány óra alatt letudható ponyvák jönnek be, azoknak nem merném kifejezetten ajánlani, inkább szigorúan Ellis elhivatott rajongóinak való. És ezután jött csak a Holdpark, ahol Bret le sem tagadhatná, hogy Stephen King előtt próbált tisztelegni.

"-Pettyek - pettyek mindenütt a harmadik panelen, látjátok? - nem, azon, a másodikon akartam a padlótól számolva, és már tegnap is figyelmeztetni akartam rá valakit, csak közbejött ez a fotózás, és Yaki Nakamari vagy mi a frász annak a tervezőnek a neve - de hogy nem frankó mester, az tuti - valaki másnak nézett, úgyhogy nem tudtam hangot adni a panaszomnak, de, uraim - és hölgyeim -, ott vannak: pettyek, bosszantó, pirinyó pettyek, és nem is úgy néznek ki, mintha csak véletlenül lennének ott, hanem mintha direkt odacsinálták volna őket valami géppel - úgyhogy nem akarok egy csomó süketelést, csak a sztorit, áramvonalasan, színezés nélkül, a velejét: ki, mit, hol, mikor, és ki ne felejtsétek a miértet sem, bár a szánalmas ábrázatotok láttán az a határozott benyomásom, hogy a miértre nem kapok választ - na, gyerünk, a rohadt életbe, mi a sztori?"