Carrie [2013]

Bevallom, nekem az 1976-os Carrie sem tetszett igazán, az egyenesen tévére készült 2002-es változatot pedig már meg sem néztem, de hogy végül miért vetemedtem rá a tavalyi remake-re, azt ne is kérdezzétek.

Lényegében ha láttad a De Palma-féle változatot, akkor nem is kell fáradnod: szinte egy az egyben ugyanaz, csak talán még rosszabb. A visszahúzódó Carrie az iskolában amolyan örök céltábla, nincsenek barátai, folyamatosan cikizik, és ha ez nem lenne elég, otthon bigottan vallásos anyja keseríti meg az életét. Azonban lány telekinézis-képességekkel bír.

Amikor az iskolai zuhanyzóban, hogy is mondjam, felnőtt nővé érik, még inkább közröhej tárgya lesz, amely miatt az egyik felbújtó alfacsajnak kell szívnia, aki persze nem hagyja ennyiben, pedig jól tette volna.

A címszereplőt alakító Chloe Moretz eddigi filmjeiből nem igazán jött át, nem nagyon tudtam eldönteni magamban, hogy most akkor tulajdonképpen egy jó, vagy rossz színésznővel állunk-e szemben, de itt azonban bebizonyította: nem az. Jelenléte 90%-a nem áll másból, mint hogy próbálja magára erőltetni a szenvedő alany ábrázatot, ami inkább röhejes, mint átérezhető. Julianne Moore karaktere már az eredetiben is rendesen túl volt írva, itt talán még rátettek egy lapáttal, de ezzel nem negatívabbá tették az anya szerepét, inkább sokszor már viccesebbé.

Maga a film pedig nem okoz meglepetést, ha képben vagy a történettel kapcsolatban, sokszor tipikus tinifilm, máskor próbál nagyon komoly lenni, de én valahogy egyszerűen nem tudtam úgy tekinteni rá. Szerencsére amikor a fináléban elgurul Carrie gyógyszere, az azért odarakott rendesen, de ez piszkosul kevés volt ahhoz, hogy megmentse a filmet. 3/10.