Heat [1995]

A kilencvenes években Michael Mann gondolt egyet, és újrakreálta 1989-es tévéfilmjét, a L.A. Takedown-t. De, hogy emelje a tétet, nem csak a végletekig tökéletesítette, hanem a két rivális főszerepre a filmtörténelem talán két legnagyobb színészét választotta: Al Pacino és Robert De Niro.

Neil McCauley és Vincent Hanna profik. Csak mindketten másban. Neil profi bankrabló, míg Vincent profi zsaru. A sors úgy hozza, hogy útjaik keresztezik egymást: Neil és bandája egy nagyszabású akcióra készülnek, ami szemet szúr a Los Angelesi rendőrségnek. Ahogyan a tolvajoknak is szemet szúr, hogy a kopók szagot fogtak. Kezdetét veszi a hajsza, a nyomozás, a macskaegér-játék, nem mellesleg bepillantást nyerhetünk hőseink, vagy épp antihőseink magánéletébe is, ami nem fenékig tejfel.

A helyzet az, hogy a Heat óta talán nem is készült ilyen kaliberű film, ahol a drámai vonal ennyire játszik az érzelmekkel, a nyomozós rész közben nincs megállás, az akciójelenetek pedig parádésak. A feszültséget vágni lehet, a lövések pedig úgy visszhangzanak azokon a nyílt utcákon, mintha csak a való életben lennénk. Talán Affleck rendezése, a The Town az, amit a Heat kistesójának lehetne nevezni, hiszen ott is hasonló koncepcióval álltunk szemben.

Mindenesetre Mann filmje olyan élményt nyújt, ahol még ki sem hevertél egy olyan jelenetet, ahol Los Angeles utcáit hosszú perceken keresztül lepi el a tömény puskaporszag, hamarosan azt látod, amikor Vincent szembesül azzal, hogy drága felesége félrekacsintott.

Mondanom sem kell, a két főszereplő parádézik a szerepben. De Niro a megfontolt, higgadt bandavezér, míg Pacino egy kőkemény ripacs - de nem a nyávogós ripacsra kell gondolni, hanem arra, aki karizmájával, jelenlétével megfagyasztja körülötted a levegőt, miközben te megszólalni sem mersz, hiszen a bomba Vincent agyában bármikor felrobbanhat, és akkor jaj neked. De nem szabad elfeledkezni Val Kilmerről sem, aki De Niro barátját és tettestársát alakítja. Hát igen, amikor Kilmer még minőségi filmekben is játszott... és nem is volt vele baj egy cseppet sem. Azok a kilencvenes évek.

Lényeg a lényleg: ha eddig kihagytad az itthon Szemtől szemben című klasszikust, ahol Pacino és De Niro végre közösen játszik (A Keresztapa II-ben ugye nem volt közös jelenetük), ahol nem tudod eldönteni, hogy mi okoz feszültebb pillanatokat: egy családi veszekedés, vagy egy megannyi áldozatot követelő utcai lövöldözés, és ha van három szabad órád, akkor ne habozz: ezt a filmet látni kell, hiszen nem egy hétköznapi élményben lesz részed. Csakis olyanban, amit egyedül ez a film képes szállítani. 10/10.