Pandorum

A sci-fi-t szeretem, a horrort úgyszintén, persze sznob vagyok ezen a téren, ám a kettő keverékéből nehéz olyan filmet csinálni, amely mindkét fél táborát meghódítja.

Röviden a történet annyi, hogy páran felébrednek egy űrhajón, és mint kiderül, nincsenek egyedül. A hibernáció amnéziát okozott náluk, és különös lények vadásznak rájuk. Ennyiből az ember körülbelül azt hinné, hogy egy Alien kópiáról van szó, ám a Pandorum közel sincs olyan jó, mint az említett eposz.

Ami bevált, az a bezártság-érzet. Az tényleg átjön megfelelően, sikerült a kissé vontatottabb jelenetekhez passzoló alapzenét találni, de a pörgősebb részeknél azért a kamerarángás jelen van, de még cseppet sem idegesítő – ellentétben a szörnyekkel, de ott is inkább a visításuktól másztam a falra.

Nem számítottam rá, de sikerült elég sok izgalmat is belecsempészni ebbe az elég snassz történettel megáldott moziba. Szóval nem mondom, hogy unalmas volt, de nem is kötött le annyira, mint amennyire az egy filmnek a feladata lenne. Oké, megfelelően adagolták a dolgokat, és a feszültség is volt, hogy eléggé a tetőfokon volt. Ráadásul olyan befejezést kapunk, amelyre nem számítunk.

Ben Foster és Dennis Quaid jól játsszák a rájuk bízott karaktereket, de a többi szereplővel sincs gond, ez tény, azt hiszem az, hogy kevés a szereplő egyáltalán nem probléma egy ilyen filmnél, főleg úgy nem, hogy mindenki hozza ami tőle kitelt. Azért néha a csaj idegesített kicsit.

A kivitelezés volt az, amin nálam megbukott a film attól, hogy egy ütős sci-fi horror koktél legyen belőle. Úgyhogy ezért mindenképp feketepontot számolok fel. Kicsit hosszú is volt nekem ez a 108 perc, néhol így éreztem.

Eleinte gondban voltam a pontozással, de végül 6/10 lett a végeredmény. A durva az egészben az, hogy trilógiának tervezték, de mivel az első rész megbukott a kasszáknál, így nem lesz folytatás, amit sajnálok valamilyen szinten, hiszen aki látta ezt, az tudja, miről beszélek.