A némafilmes (The Artist)

Némafilm egy némafilmes színészről. Michel Hazanavicius úgy gondolta, hogyha a húszas évek némafilmjeinek alkonyáról akar filmet forgatni, akkor azt ahhoz hűen kell kiviteleznie. Egy dolog biztos: akinek nem veszi be a gyomra az effajta mozikat, az messze kerülje el. A többieknek viszont remek élményt fog nyújtani az Artist.

George Valentin a húszas évek némafilmsztárja. A közönség imádja, ő pedig élvezi a fényűző életét. Csakhogy az idők változnak: ügynöke szerint a hangosfilmeké a jövő, a közönségnek pedig "friss hús" kell. Valentin nem adja be a derekát a változásnak, ő csak a némafilmeknek él. Karrierje hanyatlásnak indul, közben pedig szerelmes lesz egy feltörekvő, hangosfilmes színésznőbe.

Hazanavicius filmje nem pusztán tiszteleg a mára már jócskán feledésbe merült műfaj előtt, de nosztalgikus módon repít vissza minket azokba az időkbe, amikor nem kellettek párbeszédek, csak remek színészi képességek. És bebizonyította, hogy ez még napjainkban is működik. Képes volt megteremteni azt a fajta atmoszférát, amely egy vérbeli némafilmet jellemez, azt a fajta katarzist, amely a hangulatfokozó zenei aláfestések és a néma alakítások tökéletes koktéljaként jön létre, megannyi kikacsintással karöltve.

Azt pedig ki gondolta volna, hogy Jean Dujardin, az eddig inkább csak közepes francia filmekben felbukkanó színész erre is képes? Elképesztő volt, nem néztem volna ki belőle egy ilyen kaliberű alakítást. Bérénice Bejo is úgyszintén beleadott mindent, kettejük közt egyszerűen vibrált a levegő. Az ismerősebb arcokra szomjazóknak pedig itt van John Goodman és James Cromwell is. A legszimpatikusabb szereplő azonban még így is egy kutya volt.

Azt hiszem két véglet van a filmet illetően: lehet szeretni, illetve nem szeretni, középút nagyon nincs. Egy minimális rajongás a régmúlt mozijai felé kötelező, hogy csak egy kicsit is élvezni tudd. Bár bevallom, újranézni soha nem fogom szerintem. Nem mellesleg az idei Oscar-gála egyik nagy esélyese. Bár én személy szerint az Utódokra teszem a voksom, de van egy olyan érzésem, hogy idén a The Artist viszi haza a szobrot. Az viszont biztos, hogy akit kellőképpen beszippant erre a másfél órára, annak utána kicsit furcsa lesz visszacsöppenni a hangos valóságba.