Warrior újra

Úgy dobta a gép, hogy szombaton újra megnéztem a Warriort, amit már tavaly is nagyon imádtam. Nincs mese, ezúttal is úgy ütött, mint a 220, pedig alig telt el két hónap az első lecsekkolás óta. Az egész film egy monumentális érzelmi bomba, amely akármelyik pillanatban robbanhat, és idővel robbanni is fog. Nem is kicsit.

Való igaz, a történet cseppet sem az eredetiségével fogja kiszúrni a szemünk, de Gavin O'Connor olyan profi módon rakta össze a Warrior szívbemarkoló kirakósának darabkáit, olyan szépen dolgozta ki a karaktereket, hogy mindezeken már csak a kifogásolhatatlan színészi alakítások tudtak túltenni. Hiába, Tom Hardy, Joel Edgerton és Nick Nolte előtt le a kalappal még mindig, bámulatos amit ebben a filmben művelnek. Hardy nem pusztán csak színészkedik, ez már valahol az átszellemülés egyik formája. Nolte-nak pedig oda az Oscart, de azonnal! Talán még sosem volt ilyen jó a fickó.

Áh, nem is tudom, volt-e más film a közelmúltból, ami legalább ennyire megindító volt számomra. Megmerem kockáztatni, hogy akik általában kerülik a sportfilmeket, még azoknak is lehetne ajánlani. Tény, hogy a végére hagyták a rengeteg összecsapást, de hát szinte egész végig sodródunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé, ahova muszáj volt ennyi meccset belerakni. Szerencsére nem zsúfolták túl annyira, hiszen a szereplők sorsával is foglalkozni kell. Az utolsó perceket fikázóknak pedig üzenem, hogy ennél jobb nem is lehetett volna, giccs ide vagy oda.

Akinek eddig kimaradt, vagy csak újranézné, és nem sajnál rá egy mozijegyet, az március 1-től megtámogathatja moziban is a filmet.