Lost in Translation

Avagy Sofia Coppola szinte egyetlen nézhető mozija. Egy öreg színész és egy fiatal lány találkozása a gigantikus Tokióban. Az álmatlanság, de legfőképp a magány, ami hajtja őket bele az ismeretlen nagy város rengetegébe, miközben annyi minden történik velük, de végig ott vibrál a levegőben az elveszettség érzése. Hiszen mindketten elvesztek, de nem csak a városban, hanem a saját, boldogtalan életükben, külön-külön.

Tipikusan elbambulós, vagy sokkal inkább elmerengős film, amelynek ha a szerkezete nem is  a szokásos felépítéssel bír, mégis, ha elkapod a hangulatát, akkor csak nézed, nézed, és átérzed a flesst, maximálisan. Azt a fajta flesst, amit a gyönyörű fényképezéssel átitatott finom dallamok ültetnek a fejedbe, hogy még napokkal később is a hatása alatt legyél. Elvégre mind a száz perc alatt mi is legalább olyan magányosnak, elveszettnek érezzük magunkat, mint Bill Murray és Scarlett Johansson. Ha pedig odavagy Tokióért, akkor minimum egy ponttal feljebb is tudod értékelni a filmet, mert a város sava-borsát megcsodálhatod ebben a melankolikus útvesztőben. Ha pedig fokozni akarnám a pozitívumok lavináját, akkor azt bökném még ide, hogy a színészi alakítások, természetesen a két főszereplőé valami fenomenális, kiváltképp Murray, aki whiskyt reklámozni érkezett a nagy betondzsungelbe.

Sajnos legutóbb a Somewhere már nem működött ilyen jól, pedig valahol annak is ezt a hatást kellett volna elérnie. Úgy tűnik ez a kiüresedett életérzés már S.Coppola védjegyévé vált, csak mostanra elfelejtette minőségibb keretek közé bújtatni azt.

Ezt a bejegyzést eleve nem ilyen "hosszúra" terveztem, az eredeti ötlet az volt, hogy pár sor, és onnantól beszéljenek a képek, de kicsit elszaladt velem a ló. Innentől viszont tényleg beszéljenek a képek, ha már ezt a filmet inkább átérezni kell, akkor minimum tartozom ezzel a jókora képkupaccal.