Zanzásitva: We Need To Talk About Kevin

A legelső gondolatom a film után az volt, hogy a legjobban talán azok jártak, akik semmit, de tényleg, úgy istenigazából semmit sem tudtak előzőleg a történetről. Azért merem ezt így ilyen bátran kijelenteni, mert a film szerkezeti felépítése, ahogy szépen, lassan bontakozik ki ez a megrázó kálvária, na az valami zseniális. Nyilván még így, a sztori ismeretében is képes elérni a kívánt hatást, de minél kevesebbet tudsz, annál jobban képes ledöbbenteni bizonyos pontoknál.

Én azért nem maradok történettől mentes: szóval egy anya őrlődését követhetjük nyomon, két szálon: egyik a múlt, amikor Eva a fiát, Kevint nevelte, aki a lehető legegyértelműbben nyilvánította ki gyűlöletét anyja felé. De nem ilyen egyszerű a helyzet: Kevin maga a megtestesült gonosz, ez nem csak a kisebb-nagyobb csínytevésekben válik nyilvánvalóvá számunkra, hanem annál a pontnál, amikor a már tinédzser Kevin mészárlást rendez az iskolájában. A másik szál már a jelen, amikor Kevin a fiatalkorúak börtönében van, Eva pedig napról napra kénytelen eltűrni a helyi lakosok lenéző tekintetét, hogy vörös festékkel rongálják a házát, vagy épp az utcán sétálva konkrétan behúzzanak neki egyet.

Múltból és jelenből felváltva kapjuk a mindig csak kevés információt, enyhén szólva is távolságtartón és melankolikusan tárva elénk, felkavaró momentumokkal teletűzdelve. A vörös szín pedig végig ott figyel, mint szimbólum, legyen az paradicsom, vagy lekvár, de egyértelmű, mit akar szimbolizálni. Közel sem egyszerű élmény kínál, de mindenképp remek munka. Talán majd a könyvet is el kéne olvasni valamikor. 7/10.