Die Hard: With a Vengeance

New York, reggeli képkockák, kellemes aláfestő zene... majd egy áruház felrobbanik. John McClane most is egy rossz napra ébredt, eddig talán a legrosszabbra. A merénylő, a magát Simonnak nevező rejtélyes figura kikötése ugyanis, hogy kifejezetten McClane-nel akarja lejátszani az ördögi macska-egér játékát.

Kedvenc zsarunk kegyetlenül másnaposan ébred, de bekap pár aszpirint, elpöffent egy cigarettát, majd megrázza magát, hogy elégtételt tegyen Simon első követelésének: a Nagy Alma egyik, jó részt fekete lakókkal túlzsúfolt negyedébe kell az utcára állnia, egy "I Hate Niggers" táblával a nyakában. És ez még csak a kezdet. Simon egyre több és egyre komplikáltabb feladvány elé állítja McClane-t, akinek ezúttal csatlósa is akad, Zeus (Samuel L. Jackson) személyében. Ketten együtt a város egyik végéből a másikba, egyik telefonfülkétől a másikig futnak versenyt az idővel, hiszen elég egyszer hibázniuk, valahol máris bomba fog robbanni.

Míg az első rész egy toronyházban, a második főleg egy repülőtéren, addig a harmadik felvonás New York kolosszális épületei közt, a nyílt utcán kel életre, ezzel megalapozva egy sokkal sötétebb tónust a filmnek. Pattanásig feszült akciók, lélegzetelállító jelenetsorok váltják egymást, melyeket Willis egysorosai szakítanak meg, idővel pedig a Zeussal kialakított kapcsolat sokszor úgy, ahogy van, átmegy buddy movie kaliberű poénokba. Ezúttal szerencsére a gonosz sem olyan komolyan vehetetlen, mint legutóbb. De nem ám: Jeremy Irons talán még Alan Rickmant is túlteszi az első részből.

John McTiernan, az első Die Hard rendezője újra erőt pumpált a sorozatba, a második, valamivel gyengébb, Renny Harlin okozta reptéri kalamajka után most nincs semmi ok a pánikra: a film legalább olyan jó, mint az első volt. Noha Bruce haja kevesebb, és gondolom a készítők is látták, hogy nem árt neki egy segítőtárs, de ezzel még mindig sikerült megütni azt a szintet, amit egy Die Hard filmtől elvárunk. A koszos trikó, a cinizmus, a félvállról vett halálközelség ezúttal sem marad el, és persze egy yippee kai yay motherfucker, amit, ha jól emlékszem a szinkron ugyanúgy kifelejtett, mint a második részben is tette.

A végeredmény pedig egy megunhatatlan adrenalin-löket, ízig-vérig akciófilm: a kilencvenes évek egyik legjobbja! Részemről legalább olyan jó, mint az első film, így 8/10 ugyanúgy kijár neki.