Argo

1979, Irán. A helyi zavargások végeredményeként a helyiek 52 amerikai diplomatát ejtettek túszul. Amiről azonban kevesen tudtak, hogy hatuknak sikerült megszökni. Akármelyik pillanatban elkaphatják őket, és akkor kivégzés vár rájuk. A CIA mindeközben a tökéletes szöktetési terven agyal. A direkt erre specializálódott Tony Mendez nem akármilyen ötlettel áll elő. Filmes stábnak adják ki magukat, akik Iránban keresnek helyszínt az Argo című mozihoz - amely amúgy egy soha meg nem valósult Star Wars koppintás. Természetesen mindennek klappolnia kell, hiszen a nyilvánosság, még maga Hollywood előtt is teljesen valóságosnak kell feltüntetni mindent, mintha tényleg dolgoznának a filmen.

"Argo, fuck yourself."

Voltak idők, amikor sokan egyenesen az ember képébe röhögtek volna, ha azt mondjuk nekik, hogy Ben Affleck milyen zseniális rendezővé avanzsálódik valamikor. És most nem az első kisfilmjére, a '93-as I Killed My Lesbian Wife, Hung Her on a Meat Hook, and Now I Have a Three-Picture Deal at Disney-re gondolok, hanem évekkel később a Gone Baby Gone, vagy a két évvel ezelőtti The Town mind remek munkák, amelyek után az Argo emelt fővel állhat be a sorba. Olyan film, amelyet talán még a politikai filmek nagy elhivatottja, George Clooney sem tudott volna jobban megrendezni. Kezet rázhat Gézával, akit állva tapsolva ünneplünk, hiszen háromból három zseniális rendezés után már nem kétség, a kamera mindkét oldalán stabilan megállja a helyét.

Nem is csodálom, hogy Affleck világ életében inkább rendező szeretett volna lenni, ezt a vénáját jó sokáig tartogatta, de csak megérte. Az Argo egyszerre politikai thriller és dráma, könnyed, elfogadható humorral megspékelve, mindezek egyvelege pedig közel sem kiszámíthatatlan, sőt, pontosan tudjuk mi történik, nem egyszer fordul rá a sokszor kitaposott ösvényre, mégsem lehet rá haragudni, mert Ben rendezési stílusa egyszerűen élvezhetővé varázsolja a filmet. Amit kihagyhattak volna, az a főszereplő válságban lévő családi élete. Bár nem rágták nagyon a szánkba, de a végén azt már minek kellett...

Voltaképp az Argo három részből áll. Először látjuk a felvezetést, kis talpalávaló gyanánt az előzményeket, amelyek a felfordulást okozták. Majd azt, ahogy Mendez előáll a nagy ötlettel, miközben a Majmok Bolygóját nézi a tévében. Itt jönnek az előkészületek, amelyek sokszor fordulnak át humorba. Alan Arkin és John Goodman is itt kap teret igazán, elvégre mindketten rutinos filmeseket alakítanak. Mindeközben elkerülhetetlenül sodródunk a finálé felé, amely, hát... pattanásig feszült. Nem viccelek, az utolsó 20-30 perc egy az egyben odaszegezett a székhez, esélyem sem lett volna menekülni. Affleck mindent kihozott a végéből, de még csak azt sem mondanám, hogy minden patront a végére tartogatott.

A színészi játékokat kár is lenne firtatni: Ben szeret jó társasággal dolgozni, ezúttal is ezt tette, a komolyabb szerepek közt nem igazán találunk kivetni valót. Ami még plusz említést érdemel, az a kor abszolút hű megidézése, a frizurák, a ruhák, a szemüvegek, tényleg mintha ott lennél a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején.

Szomorú, hogy kevés ilyen elhivatott rendező futkározik Hollywoodban, mint Ben Affleck. Szomorú, hogy kevés ilyen összetett munka születik, mint az Argo. Részemről még annyit, hogy tűkön ülve várom, hogy a ficsúr képű Géza mikor fog legközelebb a rendezői székbe huppanni, hogy levezényeljen egy újabb korrekt munkát. Mert a bizalmat megszavaztam neki most már véglegesen. Más rendezővel simán hasra esés lehetett volna, mert bár true story, de mint ahogy már mondtam, nem eredeti, de mégis lebilincselt. Argo, fuck yourself - 8/10.