Enter the Void

Vannak filmek, amiket nagy vásznon kellett volna látni, vagyis az Enter the Void esetében pontosítok: átélni. A sztori a Tibeti Halottaskönyv filozófiáját követi, miszerint a halál után a lélek kívülről látja magát, mígnem elhagyja ezt a világot és reinkarnálódik. Oscarral pontosan ez történik. Egy lepukkant, tokiói bérházban tengeti mindennapjait, drogkereskedelemmel próbál némi betevőhöz jutni, miközben huga egy helyi sztriptízbárban keresi a kenyérre valót. Oscart egyik este lelövik, lelke azonban itt ragad, hogy vigyázzon testvérére.

Gaspar Noé ott rontotta el, hogy ezt több, mint két és fél órán keresztül húzta. Látványilag valami csodálatos, nagyon pazarul bánt a színekkel, Tokio gyönyörű, mint mindig. Igaz akad néhány pillanat, ami miatt epilepsziásoknak egyáltalán nem ajánlanám, de aki ismeri Noé munkásságát, az tisztában van ezzel. Ezen felül még a pornográf jelenetektől sem ózkodott a rendező, hiába, azért tombol az a bizonyos legmagasabb besorolás.

Miközben Oscar lelke a Földön ragadva követi az eseményeket, néha flackback-ek formájában tárul elénk, milyen is volt Tokio előtti élete testvérével. Maga a koncepció tehát tényleg nem az, amelybe könnyen bele lehetne kötni. Oscar pont a halála előtt beszélget a Tibeti Halottaskönyvről egy barátjával, ahol megemlítik, hogy az egész olyan, mintha a lélek bedrogozva létezne a mi világunkban. És tényleg olyan. Az Enter the Void ugyanis a legegyszerűbben úgy kifejezhető, mint egy trip. Közel sem egy popcorn-élmény, de kell hozzá egyfajta hangulat, hogy valamennyire is beszippantson.

Talán ha nagy vásznon láttam volna, akkor eggyel feljebb pontoznám most, mert ez a film tényleg csak és kizárólag oda való. Aki még pótolná, az mindenképp a legélesebb minőségben tegye. Én szóltam. Nagyon egyedi élmény, úgy igazából semmihez sem hasonlítható koncepció, de a film hosszából azért lehetett volna nyisszantani valamennyit. Nálam így csak 6/10.