Jobb most, az elején leszögezni, hogy a Twilight párhuzam voltaképp hülyeség, több helyen vonják egy kalap alá a kettőt, de nem kell bedőlni: a Hunger Games jobb, sokkal jobb, teljesen más kategória. Bár fiatalokról szól, és a célkorosztály is ugyanaz, valamint kortárs írónők, azonban a Hunger Games szerelmi háromszöge csak az épphogy megemlítendő szintet éri el, miközben fiatalok gyilkolják egymást.
Az igencsak távoli jövőben járunk, ahol tizenkét, meglehetősen szegény környezetben őrlődő körzet felett a Kapitóliumban élő gazdag réteg uralkodik. Nem csak, hogy uralkodik, de évről évre, saját szórakoztatásukra egy monumentális méretű, gladiátor stílusú valóságshow-t is tető alá hoznak, amelybe minden körzetből két, 12 és 18 év közötti kisorsolt fiatalt küldenek küzdeni. Ez a 24 tinédzser pedig élet-halál harcot vív egymással, ahogy azt pedig már ismerjük, a végén csak egy maradhat, de nem visz mindent, viszont a körzete aztán bőséges jutalomban részesül.
Ebbe a küzdelembe csöppen bele a tizenkettes körzetből Katniss, aki kishúga bőrét mentve önként jelentkezett helyette a játékra. Ugyanebből a körzetből egy Peeta nevű srácot sorsolnak még ki, aki természetesen odavan a csajért, miközben az otthon maradt Gale (Liam Hemsworth) is táplál némi érzéseket iránta. Ami nagy szerencse, mint azt már említettem, hogy ezt a szerelmi háromszöget - már ha lehet annak nevezni egyelőre - nem vitték túlzásba, főleg, hogy Katniss elég távolságtartó lány. Majd a folytatásban?
A vegyes érzelmek pedig jócskán a plafont súrolták a moziból kifelé menet, mert egyrészről egy kissé talán szirupos társadalomkritikus szórakozást láthattunk, míg másfelől volna néhány dolog, amelybe bele tudnék kötni. Nem tudom, hogyha olvastam volna a könyvet - akartam, de valamiért elmaradt -, most miként vélekednék róla. A legfontosabb dolog mindenképp a tökéletes kiszámíthatóság, amelynek hála két méterről tudod, mi lesz a következő fordulat, hogy mi fog történni, így nagyon nem lepődsz meg semmin. Még szerencse, hogy a viadal része alapvetően jól sikerült, de lehetett volna jobb is. Hogyan? Itt jön a képbe a másik negatívum, ez pedig a meglehetősen alacsony korhatári besorolás. Elhiszem én, hogy tinikről tiniknek, és minél nagyobb bevétel kell, ezért muszáj volt puhítani a dolgokat, és talán akik olvasták a regényt, azok ennyire nem is bosszankodnak, mint most én, de számomra ezzel félig-meddig hazavágják egy ilyen jellegű film szellemiségét.
Nem kell azonban pánikba esni, még így is nagyvonalúan elvagyunk látva sok olyan dologgal, ami kárpótol minket, hogy azért valahol egy elfogadható filmmel legyünk gazdagabbak. Itt van például a viadal első pár perce, valami eszméletlenül jól összevágva. Nyilván van akadnak még jócskán képernyőre szegező pillanatok, de az a néhány perc valami eszméletlenül képes berántani. Olyannyira, hogy az addigi giccses felhajtás után csak akkor tudatosul benned igazán, hogy a 24 kiválasztott mit is keres ott valójában. Ezen kívül nagyot ütött még a gazdag negyed képi világa Tim Burtont alázó szürreális látvánnyal, Jennifer Lawrence újabb kiváló alakításával megfűszerezve. Woody Harrelson a hozzá tökéletesen passzoló karakterrel pedig csak hab volt a tortán.
Hogy őszinte legyek, nem vágtam magam annyira hanyatt tőle, mint a többség, de nem is tudnám lehúzni, főleg, hogy a két óra húsz perces játékidő viszonylag gyorsan elment. Nem kaptam kedvet a könyv kiolvasásához, de a folytatásnál ott leszek mindenképp. 7/10.
