És nincs magyar alcím!

Mivel készülök a nyár végére érkező második részre, így újráztam az elsőt, ami ugye egy régi, Johnny Depp-féle sorozat alapján készült. Erre utalnak is néhány mondat erejéig a filmben, mondván, hogy "mostanában minden régi szart feldolgoznak".

Szóval nem tudom, ki hogy van vele, ki látta legalább kétszer a 21 Jump Street-et, de nekem most másodszorra valahogy sokkal jobban tetszett. Adva van ugye egy Tatum és egy Hill, utóbbi volt anno a suli lúzere, előbbi pedig az alfahím. Aztán úgy hozza a helyzet, hogy zsaruk lesznek, és egy titkos akció keretein belül be kell épülniük egy gimnáziumba, mint diákok, mivel egy újfajta drog árasztotta el a piacot. Itt aztán fordul a kocka, ugyanis az egykori suli nagyágyúja a kockákkal, míg az anno örökös céltábla most a keményebbekkel lóg.

Ráfért már az újranézés a filmre, piszkosul jól szórakoztam. Nyilván akad néhány kínosabb jelenet is, amikkel már azért túllőttek a célon, de hangosan röhögős kikapcsolódás volt, mindent összevetve. A helyzet az, hogy Tatumnak nagyon megy a nevettetés, nem egy gigászi nagy tehetség, de valahogy itt jobban elfér az ember, mint mondjuk egy romantikus filmben, hiába tipikus szépfiú. Hill pedig Hill: sokkal elviselhetőbb, mint a Superbad-ben, ketten együtt hatalmas párost alkotnak. Érződik minden képkockán, hogy a forgatás is remek hangulatban telt. De ott van még Ice Cube, aki a szokásos mogorva figurát hozza, de őt meg pont ezért szeretjük.

Aki nem mostanában látta, de anno tetszett neki, az feltétlen nézze meg, nálam csak emelte a szintet. Természetesen ajánlom az eredeti nyelvet, mert néhány hang, na és persze a Szabó Győző-féle fekete "akcentus" piszok gáz volt annak idején, ha jól emlékszem.

Nem bírtam ki, egyszerűen kísértettek a poénok, úgyhogy újra meg kellett néznem, hogyan próbálják túlélni a világvégét kedvenc vígjáték színészeim, akik ezúttal saját maguk bőrébe bújtak.


Aki még nem látta volna: Jay Baruchel ellátogat Los Angelesbe Seth Rogenhez. Később aztán Seth unszolására átmennek James Francóhoz, akinél éppen házibuli van. Azonban beüt az Apokalipszis, földindulás, meg amit akartok. A maroknyi túlélő pedig a házban próbál túlélni... Eltudjátok képzelni, hogy olyan arcok, mint Rogen, Franco, Jonah Hill vagy Craig Robinson mit képesek művelni, ha csak önmagukat kell alakítaniuk.

A poénok most is hatalmasat ütöttek, a végét pedig most sem bírtam ki röhögés nélkül. Az elmúlt évek egyik legjobb vígjátéka szerintem, igazi humoros, és durván bevállalós darab, elképesztő cameókkal. Végezetül lőttem pár képet, de csak óvatosan, ha még nem láttad, mert van köztük néhány spoileres.

Nem olyan rég néztem újra ezt a baromira megosztó, piszkosul nehezen bekategorizálható filmet. Nálam még nagyobbat ütött, mint elsőre.

Ha még nem láttad? Ne olvass utána! De tényleg, semmit. A legjobb, ha minél kevesebb információval ülsz neki. Minden apró fordulat rombolhatja az élményt, de a helyzet az, hogy még így sem garantálom, hogy tetszeni fog. Lehet utálni, lehet szeretni. Vagy egy hülyeségnek tartod, vagy imádni fogod.

Ne ijesszen meg az alapkoncepció, miszerint néhány papírmasé fiatal egy erdei házikóba indul bulizni. A sztori itt még nagyon az első fokozaton van. De többet nem mondok, és ugye Te sem fogsz utána olvasni egyetlen betűnek sem! Hidd el, megéri. Még a trailert se nézd meg!

Számomra másodszorra is jó élményként szolgált a film, új alapokra emelve ezzel a horrorfilm fogalmát. Hiába merít sok más filmből a kategóriájából, még így is eredeti ötletnek mondható, mert... mert az.

Nagy vásznon tavasszal hatalmasat ütött, konkrétan az év egyik legmeghatározóbb moziélménye volt, itthon újrázva pedig... hát itt is jókorát durrant így második újra nézésre. Az az igazság, hogy egy húzásra úgy néztem végig a több, mint két órát, hogy alig pislogtam, meg sem szakítottam.

- Have a care how you speak! Loki is beyond reason, but he is of Asgard and he is my brother!
- He killed eighty people in two days.
- He's adopted.

Nem kétség: Joss Whedon összehozta a valaha volt legjobb crossover mozit. Le a kalappal előtte. Most is mosolyogtam a poénokon, a beszólásokon, és bár nincs giga monitorom, de a látvány ezúttal is ugyanúgy lenyűgözött, mint anno.

Annak pedig csak örülni tudok én is, mint ahogy sokan mások, hogy Whedon rendezheti a folytatást. Bár kicsit tartok a külön filmektől, leszámítva talán az Iron Man 3-mat, bár a második részig még a csapat is bővülni fog.

Arra pedig aztán végképp nem számítottam cirka fél évvel ezelőtt, hogy az Avengers lenyomja a TDKR-t. Végül így lett.

Szombaton gondoltam adok az élvezetnek, így ebben a nagy melegben fogtam magam és újráztam a Szupercsapatot. Most láttam harmadszorra és ezúttal is teljesen sikerült feldobnia, felpörgetnie, ugyanúgy nevettem a poénokon és szakadtam a fizikai képtelenségeken. Az egyik legjobb komolytalan akcióvígjáték a közelmúltból. Nagyon alaposan sikerült bemérni az arányt, hiszen pontosan annyira buta, hogy még simán szórakoztat is. Értem ez alatt például a tankos-repülős jelenetet.

"I love it when a plan comes together"

A legelső gondolatom természetesen az volt, hogy milyen kár érte, anyagilag megbukott a pénztáraknál, így folytatás sem készülhet. Pedig ha valamiből vevő lennék egy második részre, akkor az az A-Team. Teljesen működőképes a csapat, ahogy folyamatosan ugratják, cseszegetik egymást. Egyszerre nosztalgikus a sorozatra nézve, megőrizve annak szellemiségét, de közben jóval modernebb is.

És minden egyes szereplő telitalálat. Nyilván Bruce Willis is jól hozta volna Hannibalt, viszont Liam Neeson is legalább annyira badass volt. És akkor ott van Bradley Cooper, keresve sem találhattak volna jobb Face-t, de Sharlto Copley is kellőképpen hülye, mint Murdock, Quinton 'Rampage' Jackson pedig ha csak két órára is, de egy új-fiatal Mr. T-vé avanzsálódhatott.

A történet elején láthatjuk, hogyan áll össze a csapat, ennek berkein belül az első közös akciót is megélik, aztán ugrunk nyolc évet, és belecsapunk a lecsóba. Miket beszélek, hiszen már a húsz perces felvezetés is maga a lecsó. Később aztán rájuk kennek egy ügyet, de megszöknek a börtönből, hogy tisztára mossák a nevüket.

Sablonoktól ugyan nem mentes a film, de olyan egysorosokat ejtenek el közben, és annyira működik az egész hogy valahogy nem érdekeltek az ilyen apróságok. Mindent összevetve az A-Team mozifilm harmadszorra is kegyetlen élmény volt, kicsit talán jobban tetszett, mint eddig. Faltam minden egyes percét.

Úgy dobta a gép, hogy szombaton újra megnéztem a Warriort, amit már tavaly is nagyon imádtam. Nincs mese, ezúttal is úgy ütött, mint a 220, pedig alig telt el két hónap az első lecsekkolás óta. Az egész film egy monumentális érzelmi bomba, amely akármelyik pillanatban robbanhat, és idővel robbanni is fog. Nem is kicsit.

Való igaz, a történet cseppet sem az eredetiségével fogja kiszúrni a szemünk, de Gavin O'Connor olyan profi módon rakta össze a Warrior szívbemarkoló kirakósának darabkáit, olyan szépen dolgozta ki a karaktereket, hogy mindezeken már csak a kifogásolhatatlan színészi alakítások tudtak túltenni. Hiába, Tom Hardy, Joel Edgerton és Nick Nolte előtt le a kalappal még mindig, bámulatos amit ebben a filmben művelnek. Hardy nem pusztán csak színészkedik, ez már valahol az átszellemülés egyik formája. Nolte-nak pedig oda az Oscart, de azonnal! Talán még sosem volt ilyen jó a fickó.

Áh, nem is tudom, volt-e más film a közelmúltból, ami legalább ennyire megindító volt számomra. Megmerem kockáztatni, hogy akik általában kerülik a sportfilmeket, még azoknak is lehetne ajánlani. Tény, hogy a végére hagyták a rengeteg összecsapást, de hát szinte egész végig sodródunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé, ahova muszáj volt ennyi meccset belerakni. Szerencsére nem zsúfolták túl annyira, hiszen a szereplők sorsával is foglalkozni kell. Az utolsó perceket fikázóknak pedig üzenem, hogy ennél jobb nem is lehetett volna, giccs ide vagy oda.

Akinek eddig kimaradt, vagy csak újranézné, és nem sajnál rá egy mozijegyet, az március 1-től megtámogathatja moziban is a filmet.

Pár hete kedvet kaptam hozzá, és cirka fél év után újra megnéztem a tavalyi év egyik legelvetemültebb filmjét, a Scott Pilgrimet. A helyzet az, hogy most is ugyanúgy sikerült nevetnem a poénokon, ugyanúgy működött minden, mint elsőre. Az egészről remek alapanyag és a forgatókönyv tehet, mert a speciális cuccok csak habként szolgáltak a tortán. Persze azok nélkül sem lett volna az igazi így utólag, de a humorfaktor nem sokat csökkenne nélkülük.

A legjobb mellékszereplő természetesen Chris Evans volt, viszont az ikrekkel vívott harcot még most sem tudtam élvezni. Egyszerűen kakukktojásnak tartom, ez van. Michael Cera pedig egyenesen a legjobb volt a főszerepre, ő egy igazi geek arc.. Kíváncsi vagyok, mikor esik le a DVD ára, mert kell egy példány feltétlenül, meg végre a képregényt is el kéne...

A film, amelyben 126 alkalommal hangzik el a "fuck" szó, illetve annak különböző variációi.

A minap eszembe jutott, mennyire tetszett annak idején az Erőszakik In Bruges, úgyhogy a hétvégén be is iktattam újranézésre ezt a majdnem mesterművet. A magyar címet direkt nem vállalom fel ezúttal, hiszen teljesen más képet ad a filmről, mint amilyen valójában. Ez ugyanis egy igencsak depresszív szatíra, legalábbis én így tudnám leginkább jellemezni, de semmiképp sem vígjáték, mint ahogyan azt a port.hu gondolja, még akkor sem, ha párszor tényleg nevetünk hangosan.

Egy balul sült gyilkosság után két bérgyilkost főnökük a belga Brugge-be küld, hogy ott lapuljanak meg kicsit, amíg a botrány elcsendesedik. Erről a városról annyit kell tudni, hogy nagyon durván megmaradt a középkori szinten, régi, ódon épületek, macskaköves utak, meg amit akartok. Durvább, mint Sopron egyes helyei. Ezúton pedig elnézést kérek minden soproni lakostól. A két fickó közül az egyik, Ken odavan a városért, míg Ray egyenesen a falra mászik a szürke légkörtől. Lassan azért az is kiderül, miért is küldték őket ide.

Ami így másodszorra talán nehezebben jött át, azok a lassúbb részek. Anno először még talán nem is voltak gondjaim ezekkel a jelenetekkel, de most valahogy nehezebben fogadtam be a vontatottabb momentumokat. Na jó, valójában az egész film vontatott, de valamikor már még inkább az. Szerencsére ez nem feltétlenül olyan dolgokban nyilvánul meg, hogy mutogatják, mennyire unalmas a város - erre ugyanis csak egyszer van példa, és ez így pont jó is. Ami azonban az In Bruges legnagyobb ereje, az az őszinteség. Nem kertel, a szereplők kimondják az igazat, vagy amit épp gondolnak, még akkor is, ha ez nem tetszik majd az amcsi nézőknek, mert hát nem egyszer fikázzák le az Államokat. De ez most csak egy példa volt a sok közül.

- You from America?
- Yeah. Don't holt it against me.

A beszólásokon még most is nevettem. Colin Farrell egyszerűen brutálisat alakít a lelki gondokkal küszködő, fiatal ír bérgyilkos szerepében. Spontán dől belőle a hülyeség, mindamellett sokszor elég köcsög a srác akit alakít, de mégsem tudsz haragudni rá, még akkor sem, amikor túlsúlyos embereket sérteget, vagy szimplán a földre küld egy vacsorázó párt.

De hogy a mellékszereplőkre is kitérjek kicsit, Colin társa, Brendan Gleeson szintén remekül játszik, ők ketten konkrétan ellentétei a másiknak belsőleg, mégis jól megértik egymást - na jó, azért nem mindig. Ralph Fiennes pedig szimplán csak cool, neki vannak a legjobb dumái a filmben, főleg amikor a telefonban kiakad.

A finálé, amikor a dolgok végül összeállnak, az valami fenomenális lett, valamint Colin utolsó mondataival nyer értelmet a film valójában. Az In Bruges másodszorra is hatalmas élmény volt, kőkemény realizmus, életszag, mindez vontatott tempóban tálalva. Anno 8 pontra skáláztam, ezt akkor most tartom is, ja meg mindenképp DVD-n beszerzős anyag, hogy legközelebb (na persze nagyon nem mostanában) majd arról nézzem újra.

Már egy ideje újra akartam nézni a filmet, bár egy nyári délutánon mindenképp jobb lett volna, mint a tegnapi esős, vasárnap estén. Na mindegy, a hangulat így sem maradt el, főleg utána az érzés, hogy ez még mindig nagyszerű film.

A sztori 500 nap történetét meséli el, egy nem éppen tipikus párkapcsolat esetét, amelyben a főhős srác, az üdvözlőkártya lapokat író Tom elég csúnyán belezúg új kolléganőjébe, Summer-be. Azonban a lány nem híve a párkapcsolatoknak, nem akar semmi komolyat. Az 500 nap történéseit ide-oda ugrálva az időben tálalják elénk.

Egy ilyen filmhez elengedhetetlen a két főszereplő kiemelkedő játéka, és azt hiszem, a rendező, Marc Webb lehető legjobb választása volt ehhez Zooey Deschanel és Joseph Gordon-Lewitt. Szinte izzik köztük a levegő, amikor egymásra néznek. Magában a kivitelezésben, az időbeli ugrásokban pedig újfent nincs hiba, de ha normális sorrendben követik egymást az események, még akkor is egy jó film lenne. Mindehhez hozzácsapódnak még a szebbnél szebb képi bevágások, ilyen zenékkel például.

Kedvenc jelenetek? Azt hiszem az utcán táncolós volt az, amin még most is nagyokat tudtam mosolyogni, annyira hibátlan lett. Valahol merész lépés volt ezt a végleges változatba belerakni, de jól jártak vele mindenképp. A parkban kiabálós pénisz jelenet is aranyos, de a legnagyobb erénye a filmnek mindenképp a vége lett. Aki látta, az tudja, hogy mire értem.

Anno 8 pontra skáláztam, most azonban feljebb tolom még eggyel, mert talán még jobban tetszett. És akkor jöjjön az a bizonyos táncos jelenet.