Komolyan nem értem, hogy ezt megint miért kellett...? Anno a Robotzsarut szerettük, főleg akkori szemmel nézve, erre most feltámasztva hamvaiból nyakon öntik a szokásos, manapság annyira divatos sablonokkal, hogy egy teljesen átlagos akciófilmet kerekítsenek ki végeredményként.

Bill Marks (Liam Neeson) kiégett, piás figura, aki légi marshallként keresi a kenyérre valót. Munka előtt megkortyolja az üvegét, felszáll a gépre, látszólag minden flottul megy, mígnem valaki üzenetekkel kezdi bombázni: ha nem utalnak át 150 milliót egy bizonyos számlára, a gépen húsz percenként meghal valaki. Bill számára egyre több ember kezd gyanússá válni, miközben mindenki más számára Bill az, aki a leggyanúsabb a cselekményben - a média is ezt ragadja meg, és kürtöli tele a világot azzal, hogy hősünk gyógyszere elgurult. Az idő fogy, Bill pedig egyre tehetetlenebb.

Kedvenc hírolvasónk visszatért. Azt azonban tudjuk, hogy a híres Ron Burgundy nem egy hétköznapi figura, így kapásból azzal indít a sztori, hogy míg drága felesége jobb melót kap a tévénél, addig őt szépen kirúgják. Erre még a házassága is rámegy, Ron élete pedig idővel romokban hever. Megkeresik azonban egy ajánlattal: állást kap az első, éjjel-nappal híreket sugárzó csatornánál. Ron összeverbuválja a régi csapatot, akikkel aztán nem várt nézettséget produkálnak...

Valahogy úgy képzelem el, hogy a The Fifth Estate akart lenni az új Social Network. Facebook helyett WikiLeaks, a konfliktusok fő forrását pedig a kiszivárogtatott kormánytitkok által okozott zűrök adják. De itt is van meg nem értett géniusz, aki idővel összerúgja a port társával, ésatöbbi.

Röviden: a filmet sajnos erősen sújtják az ezzel járó sablonok, bár remekül indít, idővel viszont kitisztul számunkra a kép, hogy sajnos egy összecsapott munkáról van szó, felszínes forgatókönyvvel. Nem, a rendezéssel nem volt különösebb probléma. De legalább remek színészi alakításokat láthatunk: Cumberbatch nyilván elviszi a filmet, mellette Daniel Brühl szintén zseniális. Részemről sajnálom, hogy "csak ennyit" kaptunk egy WikiLeaks-filmben, mert ebből a média forradalomból ezerszer többet ki lehetett volna hozni. Cumberbatch-fanoknak viszont kötelező. 6/10.

Az Enemy kicsit olyan, mintha David Lynch és Richard Kelly kreativitás hiányában összedugták volna a fejüket. Röviden: egy művészieskedő mindfuck mozi, néhány jó pillanattal, de főleg csak sok kérdőjellel.

Katniss és Peeta, miután megnyerték a 74. Éhezők Viadalát, a Kapitólium marketing-arca lett hirtelen, az álompár, körzetről körzetre járnak álszent és képmutató beszédeket tartva, miközben Snow elnök a háttérben ördögi módon próbálja irányítani a szálakat. Azonban közeledik a 75. Viadal, ami azért is érdekes, mert minden 25. évben amolyan "Nagy Mészárlást" tartanak, hogy minden generációba bele legyen sulykolva, mi is a tét. A versenyzőket pedig az eddigi bajnokok közül választják ki...

A Ride Along a tipikusan egyszer nézős kategóriába sorolandó. Egyszer megnézed, jókat mosolyogsz, talán még fel is nevetsz, de ahogy vége, rájössz, hogy nem hagyott maradandó nyomot. Viszont a rá fordított másfél órát sem érzed elvesztegetett időnek.

Mivel az elkövetkezendő néhány napom nem a blogolás jegyében fog telni, így ma meg is osztok veletek három röpke filmélményt. Vigyázat, nem popcorn-mozik!

Walter Mitty (Ben Stiller) amolyan örökös álmodozó. Élete egyhangú, de amikor szabadjára engedi fantáziáját, akkor hirtelen ő a szuperhős, a macsó, és minden, amit eltudsz, illetve ő eltud képzelni. De mindez csak fantázia, és nagyon hamar visszacsöppen a valóságba. Egyik nap azonban adódik egy lehetőség: végre igazi kalandok részesévé válhat, amikor elindul megkeresni a világjáró fotóst, Sean O'Connellt (Sean Penn), hogy megszerezzen egy fényképet, hogy az a Life magazin utolsó címlapjának példányára kerüljön.

A Last Vegas tipikusan egypatronos mozi. Nem nyújt semmi újat, jóformán ha feláll a koncepció, már előre tudni fogod, mi sül ki belőle, de mégsem lehet rá kifejezetten haragudni. Ebben persze hatalmas szerepet játszik a négy színész: Robert De Niro, Kevin Kline, Morgan Freeman és Michael Douglas.

Ez egy abszolút kedves film, semmi több. Nem vesz el másfél órát az életedből, de nem is ragad magával. Igazából tetszett a maga egyszerű módján, de nem tudom, hogy merjem-e ajánlani.

A történet főhőse a Lake Bell által alakított csaj egy beszédtanár, de minden vágya, hogy szinkronszínész lehessen csak úgy, mint az apja. Meg is adatik neki a lehetőség, egy filmelőzetest kell kommentálnia, de a melóra többen is pályáznak, ő pedig hátrányban van, már csak azért is, mert trailerekben nem igazán hallunk női hangokat kommentálni.

Ha úgy vesszük, ez teljes egészében Lake Bell mozija, hiszen ő írta és rendezte is, na meg a főszerepet is magára osztotta (a filmben amúgy imádni való). Ha úgy vesszük, rendezésileg még rendben is van a film, íróként még van mit tanulnia. Kicsit haragszom is rá, mert nem sok kellett volna, hogy tényleg szeressem ezt a filmet, hiányzott belőle valami plusz, ami által tényleg magával rántott volna. Ha nincs más, akár meg is nézhetitek, de ha van jobb elfoglaltságotok, akkor inkább azzal töltésetek el másfél órát. 6/10.

Hiába, a két öreg gyúrómasina sem képes csodákra. Nem azt akarom mondani, hogy az Escape Plan szar film lenne, mert nem az, de nem érdemes nagy elvárásokat táplálni iránta. Ez kérem egy sima, egyszerű, B-kategóriás akciófilm, kevés CGI-al, két öreg rókával, akik nélkül a kutya sem lett volna kíváncsi erre az egészre.

Elmondom, mi a baj ezzel a filmmel: hogy iszonyat lassú. Ha cirka fél órával rövidebbre vágták volna, akkor összetenném a két kezem, és lazán felpontoznám néhánnyal, de megmondom őszintén, én a közepén bealudtam pár percre - persze visszatekertem. Nyilván az álmosság is közrejátszott, de akkor sem kötött le túlságosan.

Tökéletesen Oscarra gyúrt eposz egy olyan témáról, amitől már lassan csömörünk lesz. Nem kertelek, kimondom, vállalom a köveket, hogy egy ilyen filmet le merek szólni: nem dobtam hátast tőle. Nem arról van szó, hogy nem tetszett, hiszen teljesen nézhető moziról van szó, de nem igazán értem a rajongást.

Hazafias, hatásvadász zenei aláfestésre edzenek az amerikai katonák. Miután pár percig ezen képsorokon ámulhatunk és bámulhatunk, milyen kitartó emberkékkel van dolgunk, a kép elsötétül, és megjelenik a felirat: Based on true story.

Ha egy film HBO-tévéfilm, az az esetek túlnyomó többségében egyfajta garancia. Sajnos a Phil Spector esetében ez nem így van, pedig meggyőződésem, hogy ebből a sztoriból sokkal többet ki lehetett volna hozni.

Phil Spectort (Al Pacino), a nagy múltú dalszerzőt és zenei producert 2003-ban vádolták gyilkossággal: egy lányt vitt magához - mint ahogy azt sokszor megtette előtte is - ám a lány meghalt: bár szinte mindenki megvolt róla győződve, hogy Spector tette, ám ő váltig állította, hogy a lány öngyilkos lett. Minden jel az utóbbi verziót támasztja alá, de alig van valaki, aki hinne a férfinek.

A film elsősorban a védőügyvéd Linda Kenney Baden (Helen Mirren) szemszögéből mutatja be a dolgokat, a végeredmény pedig egy maximum egyszer nézhető produkció lett, sajnos nincs benne elég feszültség, nem elég precíz, még szorult volna némi csiszolásra, esetleg egy jobb rendező kezében máshogy mutatna mindez. Még szerencse, hogy az öreg Pacino zseniális a különc producer megformálásában. De még így is csak 6/10.

Victor Taransky rendezőnek elege van a színészekből. Hol vannak már azok az idők, amikor még a direktor adta ki az utasításokat, hogyan játsszon az illető, mit vegyen fel, stb.? Mostanra minden megváltozott: a színészek parancsolgatnak, idiótábbnál idiótább allűrjeik vannak, amelyekből az amúgy sem sikeres Taranskynak kezd nagyon elege lenni.

Egyik megszállott rajongójától azonban kap egy programot, amely látszólag mindent megváltoztat. Victor létrehoz egy virtuális személyt, egy több, létező színésznőből összerakott, Simone nevű lányt, akit fel is használ készülő filmjéhez. Simone hirtelen mindenki kedvencévé válik; noha egyedül Victor tudja, hogy a nő voltaképp nem is létezik. És ahogy az lenni szokott, egy ekkora méretű hazugság nagy galibákkal tud járni.

Fred Blake vérbeli brooklyni maffiózóként tengette mindennapjait, mígnem felnyomott jó pár embert az alvilágból, így az FBI tanúvédelmi programja keretein belül egy isten háta mögötti kisvárosba száműzetett családjával együtt. A beilleszkedés azonban nehezen megy, lévén, hogy nem egy hétköznapi famíliáról van szó, így nem csoda, ha ezzel sikerül felhívni magukra a figyelmet.

A Violet & Daisy egy kellemes alapötleten nyugszik, de az úgy a film felénél leesik, hogy a készítők a mindössze 88 perces játékidővel sem bírtak, addigra ugyanis pont kifogy a puskapor.

Két fiatal bérgyilkoscsajnak kell megölnie egy fickót, azonban amíg várják a lakásán, elalszanak, a leendő áldozat, Michael (James Gandolfini) pedig hazaérve betakarja őket, majd sütivel kínálja a két lányt, akik igencsak megkedvelik a férfit.

Bár lehetett volna ebből egy tényleg jó mozi, de nagyon felemás érzéseket hagyott maga után, hiszen a film második fele teljesen súlytalanná vált. Megvolt a lehetőség, de elpuskázták. Ellenben a színészek remekelnek: Gandolfiniről mondanom sem kell, de a címszereplőket megformáló Alexis Bledel és Saoirse Roman is jók voltak. De még Danny Trejo is feltűnik.

Egyszer simán végignézhető darab, de amúgy nagy kár érte. 6/10.

A Thor második részére abszolút jellemző, hogy mindenből többet akartak, mindenből jobbat, hiszen már nem kellett az eredettörténettel vacakolni, egyből jöhet a lecsó. Csak sajnos ezzel az egésszel saját kardjukba dőltek bele, mert bár mindenből sikerült többet kihozni, de jobbat nem.