Nem nagyon tudom, hogy Quentin Dupieux, azaz Mr. Oizo milyen céllal készítette el ezt a filmet, de bátran ki merem jelenteni: ilyen mozit bárki össze tud rántani. Nem vicc. Eleve nem egy nívós rendezőről van szó, maga a Wrong Cops pedig valami borzasztó. Különféle szkeccsek váltogatják egymást arról, hogy a rendőrök milyen... hülyék? Lehet. Ha ez fricska akart lenni, akkor a sok blődség közepette bizony ez nem igazán jön át. Mondhatni, majdhogynem nézhetetlen a darab, az egyetlen pozitívum körülbelül annyi, hogy rövid. Azért Mansontól cool, hogy ilyen karaktert bevállalt. Összességében senkinek sem merem ajánlani a filmet, ha valaki kimegy az utcára egy viszonylag jó kamerával és néhány haverjával, az is kellemesebb pillanatokat tud rögzíteni. 2/10.

Valahogy úgy képzelem el, hogy a The Fifth Estate akart lenni az új Social Network. Facebook helyett WikiLeaks, a konfliktusok fő forrását pedig a kiszivárogtatott kormánytitkok által okozott zűrök adják. De itt is van meg nem értett géniusz, aki idővel összerúgja a port társával, ésatöbbi.

Röviden: a filmet sajnos erősen sújtják az ezzel járó sablonok, bár remekül indít, idővel viszont kitisztul számunkra a kép, hogy sajnos egy összecsapott munkáról van szó, felszínes forgatókönyvvel. Nem, a rendezéssel nem volt különösebb probléma. De legalább remek színészi alakításokat láthatunk: Cumberbatch nyilván elviszi a filmet, mellette Daniel Brühl szintén zseniális. Részemről sajnálom, hogy "csak ennyit" kaptunk egy WikiLeaks-filmben, mert ebből a média forradalomból ezerszer többet ki lehetett volna hozni. Cumberbatch-fanoknak viszont kötelező. 6/10.

Ha szereted Jason Segelt, akkor ez egy meglehetősen ajánlott, mindössze 83 perces dramedy a szürke hétköznapokra.

Jeff közel sem egy egyszerű figura, teljesen máshogy látja a világot, mint az átlag, ezen kívül még mindig az anyja nyakán él. Napját azonban fenekestül felforgatja egy téves hívás, amelyben egy bizonyos Kevint keresnek. De ki lehet az a Kevin? Hősünket nem hagyja nyugodni a gondolat, így amikor a buszon meglát egy srácot Kevin feliratú mezben, elkezdi követni...

Mélyebben nem akarok belemenni, de annyit azért elárulhatok, nem ússzuk meg ennyivel: Jeffnek van egy testvére (Ed Helms), neki pedig családi gondjai bőven, amelyben Jeff próbál fivére segítségére lenni. Mindeközben az anyjuknak (Susan Sarandon) a munkahelyén titkos hódolója is akad. Nem árulok el nagy titkot, hogy a szálak idővel összefutnak.

Összességében tehát elég komplex a film, vagyis nem beszél a levegőbe, a röpke játékidő pedig kellemesen csordogál. Bár a végével nem vagyok kibékülve, de nem bántam meg, hogy megnéztem. 7/10.

Nem igazán tudom, mit lehetne elmondani a filmről. Bár sokaknak tetszett, de én azért mégis óva inteném tőle azt, aki még nem látta. Röviden annyi, hogy a The Counselor esetében nem egy megszokott filmet kapunk. Adott a Jogász (Michael Fassbender), aki minden jelenetben ott van: épp pettingel barátnőjével (Penelope Cruz), vagy beszélget mindenféle zűrös figurákkal (pl.: Javier Bardem, Brad Pitt). Különböző jelenetek váltogatják egymást, miközben majd' egy óra telt, amikor rájöttem, hogy nem egy lazán emészthető két órára vállalkoztam, hiába sorakoznak fel nagyobbnál nagyobb nevek, és hiába dugja meg Cameron Diaz azt az autót (de tényleg...). Az egész filmnek se füle, se farka, pedig az embernek minden oka megvan az elvárásokra: a forgatókönyvet az egyik legjobb kortárs író, Cormac McCarthy körmölte le, amelyből Ridley Scott forgatta le ezt az... izét. Elvétve akad egy-két jobb dialógus, sőt, van, amikor az ember azt hiszi, tényleg vonul majd valamerre ez az egész, de nem szabad bedőlni, tehát én szóltam: csak óvatosan! 4/10.

Ez egy abszolút kedves film, semmi több. Nem vesz el másfél órát az életedből, de nem is ragad magával. Igazából tetszett a maga egyszerű módján, de nem tudom, hogy merjem-e ajánlani.

A történet főhőse a Lake Bell által alakított csaj egy beszédtanár, de minden vágya, hogy szinkronszínész lehessen csak úgy, mint az apja. Meg is adatik neki a lehetőség, egy filmelőzetest kell kommentálnia, de a melóra többen is pályáznak, ő pedig hátrányban van, már csak azért is, mert trailerekben nem igazán hallunk női hangokat kommentálni.

Ha úgy vesszük, ez teljes egészében Lake Bell mozija, hiszen ő írta és rendezte is, na meg a főszerepet is magára osztotta (a filmben amúgy imádni való). Ha úgy vesszük, rendezésileg még rendben is van a film, íróként még van mit tanulnia. Kicsit haragszom is rá, mert nem sok kellett volna, hogy tényleg szeressem ezt a filmet, hiányzott belőle valami plusz, ami által tényleg magával rántott volna. Ha nincs más, akár meg is nézhetitek, de ha van jobb elfoglaltságotok, akkor inkább azzal töltésetek el másfél órát. 6/10.

Semmi kétség: az American Mary kellően beteg, ugyanannyira morbid, amennyire szexi, de sajnos nem kapunk tőle akkora gyomrost, mint amekkorát elvárunk tőle egy ilyen alapötlettel. Adott ugyanis az egyetemista Mary, aki sebésznek készül, de anyagilag nem áll a helyzet magaslatán. A dolgok azonban úgy alakulnak, hogy feketén, maszekban teljesít bármiféle aberrált sebészi beavatkozást mindenféle-fajta beteg egyéneknek. Ezzel most tényleg csak nagyon felületesen írtam le a sztorit, inkább nézzétek meg. Bár a film elég bevállalós, amiért piros pont jár neki, de túlságosan egysíkú, csordogál a maga monoton útján, ami eléggé középszerűvé teszi, pedig mi mindent ki lehetett volna hozni belőle... Egy megtekintést azért megér, de nem kell nagy elvárásokkal nekiugrani. 5/10.

Ha egy film HBO-tévéfilm, az az esetek túlnyomó többségében egyfajta garancia. Sajnos a Phil Spector esetében ez nem így van, pedig meggyőződésem, hogy ebből a sztoriból sokkal többet ki lehetett volna hozni.

Phil Spectort (Al Pacino), a nagy múltú dalszerzőt és zenei producert 2003-ban vádolták gyilkossággal: egy lányt vitt magához - mint ahogy azt sokszor megtette előtte is - ám a lány meghalt: bár szinte mindenki megvolt róla győződve, hogy Spector tette, ám ő váltig állította, hogy a lány öngyilkos lett. Minden jel az utóbbi verziót támasztja alá, de alig van valaki, aki hinne a férfinek.

A film elsősorban a védőügyvéd Linda Kenney Baden (Helen Mirren) szemszögéből mutatja be a dolgokat, a végeredmény pedig egy maximum egyszer nézhető produkció lett, sajnos nincs benne elég feszültség, nem elég precíz, még szorult volna némi csiszolásra, esetleg egy jobb rendező kezében máshogy mutatna mindez. Még szerencse, hogy az öreg Pacino zseniális a különc producer megformálásában. De még így is csak 6/10.

A Szörny Rt. előzményfilmje hiába él minden létező egyetemen játszódó filmes klisével, mégis imádni való mozi kerekedett ki belőle, feltéve, ha tetszettek a gyermekek sikolyát lopkodó szörnyek kalandjai annak idején. Pedig nem tartottam jó ötletnek anno látatlanban ezt a prequelt, mondván, hogy ez is csak egy újabb bőrlehúzás, de ennek ellenére remekül szórakoztam, még ha kicsit nehezen is rázódtam bele, de idővel azon kaptam magam, hogy tényleg tetszik, amit látok.

A történet Wazowski és Sullivan egyetemen töltött éveinek első szakaszára koncentrál. Kezdetben még nem voltak valami jóban, és nem fogjátok kitalálni, ki volt Wazowski első barátja a koleszban... A sors azonban úgy hozza, hogy mégis egy csapatba kerülnek.

Bár nem lesz újra nézős, annak hagyjuk meg a Szörny Rt-t, de még így is ajánlott, ha animációs filmre vágytok mostanában. 7/10.

2009-ben járunk, egy teherhajót pedig kalózok támadnak meg. A legénység eleinte nem adja könnyen magát, de mégis a bitorlók vannak fölényben, akik biztosíték gyanánt még a Kapitányt is magukkal akarják vinni...

A Captain Phillips-re nem lehet haragudni abból a szempontból, hogy Paul Greengrass feszültségkeltés szempontjából újfent kitett magáért, valamint Tom Hanks is lehengerlőt alakít. Ellenben kicsit húztam a szám, mert hiába igaz történet, azért végig érezni a film alatt, hogy mintha Oscarra gyúrták volna. Nem tudom mennyire voltak hűek Richard Phillips elbeszéléséhez, de ha úgy vesszük, egy mindenképp ajánlott filmről van szó, hiszen hiába a kicsivel több, mint két órás játékidő, egy nagyon korrekt moziról beszélünk. Valamint egy jutalomjáték Hanksnek. 7/10.

Nem lehet túlságosan sokat írni a Női szervekről: ha túlesünk a borzasztó magyar címen, máris belevethetjük magunkat egy teljesen átlagos buddy-cop filmbe, amelyben a főszereplő duó ezúttal nőkből áll, akik mondanom sem kell, szöges ellentétei egymásnak. A konzervatív FBI-ügynök (Sandra Bullock) és a mocskos szájú bostoni zsaru (Melissa McCarthy) folyamatos cseszegetését nézhetjük két órán át, de ahogy az lenni szokott, amire lefülelik a nagy fejes rossz fiút, már öribarik lesznek. Ahogy mondani szoktam, nem egy agysebészet a film, és ezzel nem is lenne gond, ha a zsaruduó ügyeletes nagyszájú tagja nem lenne végletekig idegesítő (McCarthy az), ha nem pakolták volna tele kínos jelenetekkel, ha Bullock nem égetné le magát a föld alá ezzel a szereppel, és ha a poénoknak nem csak a töredéke működne. Igazi közönségfilm, az átlagnéző számára, de akik velem együtt sírják vissza a régi idők komédiáit, azoknak csak elfecsérelt két óraként fog rögzülni az emlékezetükben. 3/10.

Ha van műfaj, ami Amodóvarnak nem a legpasszosabb, az a vígjáték. Elhiszem, hogy régen még ment neki, de inkább olyan filmekkel próbálkozzon, mint A bőr, amelyben élek, vagy az Eleven hús. Ugyan hellyel-közzel felsejlik a filmben a tipikusan pikáns Amodóvar, de nem kell nagy illúziókat táplálni. Egy bajba jutott repülőgép utasait és személyzetét helyezi ezúttal középpontba, kezdve a még szűz, de már érett nőtől a meleg légiútaskísérőkig, a biszexuális kapitány, ésatöbbi. Egy-két poénon lehet mosolyogni, egyszer fogyasztható a produkció, sőt, még Banderas és Cruz is bevállalt egy rövid cameót, de nem fogunk elégedetten felkelni a székből a film után, lévén, hogy visszagondolva egy nagy hablaty az egész, öncélú szexizmussal. 4/10.

A Violet & Daisy egy kellemes alapötleten nyugszik, de az úgy a film felénél leesik, hogy a készítők a mindössze 88 perces játékidővel sem bírtak, addigra ugyanis pont kifogy a puskapor.

Két fiatal bérgyilkoscsajnak kell megölnie egy fickót, azonban amíg várják a lakásán, elalszanak, a leendő áldozat, Michael (James Gandolfini) pedig hazaérve betakarja őket, majd sütivel kínálja a két lányt, akik igencsak megkedvelik a férfit.

Bár lehetett volna ebből egy tényleg jó mozi, de nagyon felemás érzéseket hagyott maga után, hiszen a film második fele teljesen súlytalanná vált. Megvolt a lehetőség, de elpuskázták. Ellenben a színészek remekelnek: Gandolfiniről mondanom sem kell, de a címszereplőket megformáló Alexis Bledel és Saoirse Roman is jók voltak. De még Danny Trejo is feltűnik.

Egyszer simán végignézhető darab, de amúgy nagy kár érte. 6/10.

A 2 Guns ezerszer lerágott csontját azzal próbálták ízesebbé tenni, hogy hőseink, a két beépített zsaru valójában nem is tudják egymásról, hogy a rend őrei, mindketten bűnözőnek hiszik a másikat, akik egy rabláson dolgoznak. Lényegében ezzel tűnik ki a film az átlagból, de még a poénok és a buddy-cop vonal is működik nagyjából, megy a folyamatos ugratás. És persze a Marky Mark - Denzel Washington is remek párosnak bizonyult. Baltasar Kormákur sokkal jobb filmet csinált, mint legutóbb a Csempészek esetében, bár elég sok esetben él tipikus akciófilmes húzásokkal, de ennek ellenére szórakoztató popcorn mozi. 7/10.

Ha lesz Despicable Me 8, engem az sem érdekel, amíg ennyire kedvelhető tud lenni. Noha a folytatás is csak simán egyszer nézős, de arra viszont kiváló. Ugyan nem egy Up!, amiben van felnőtteknek is szóló rész, inkább úgy mondanám, hogy a Gru előcsalogatja a felnőttből a gyereket. És persze itt vannak a minionok is, akik viszont minden korosztályt képesek megmosolyogtatni. Kár tagadni, a film igazi ereje bennük van, még ha voltaképp nem is annyira szerves részei a történetnek. Ők azok a plusz, ami kegyetlenül feldobja a látottakat.

A sztori szerint Gru immáron békés életet él, azonban az AntiGonosz Liga megbízásából le kell fülelnie egy bűnözőt. Ez adja a történet gerincét, a többi pedig jön magától, hősünk sodródik az árral, a minionok idétlenkednek, a lányok kamaszodnak, te pedig mire észbe kapsz, le is telt a játékidő. Nem érzed elvesztegetett időnek, mert lényegében jó film, de a kis sárga akármik hülyülésén kívül a moziból kifelé nem sok mindenre fogsz emlékezni már. 6/10.

Tetőtől talpig sci-fi, ami nem tér el a tárgytól, nem épít karaktereket, csak és kizárólag a lényegre fókuszál: a küldetésre. Egy hat főből álló legénység indul el a Jupiter egyik holdjára, az Európára, hiszen az előzetes vizsgálatok alapján nem kizárt, hogy életet találhatnak ott. De ennél többet nem mondok inkább.

Arra tessék felkészülni, hogy a film meglehetősen dokumentaristára sikeredett, és bár nehéz belerázódni, az igazat megvallva a másfél órás játékidő lehetett volna egy nyúlfarknyival rövidebb. Azonban érdemes végigülni, mert a vége nagyon jóra sikeredett. A kezdetleges vontatottság, a folyamatos, már-már szájbarágós filózgatás (miszerint mekkora áldozatot hozhat az ember egy ilyen kaliberű küldetésért) ellenére én azt mondom, aki vérig sci-fi rajongó, az nyugodtan nekiveselkedhet. 7/10.

A helyzet az, hogy nincs túl sok kedvem hosszan írni erről a filmről. Pont azért, mert idén már kaptunk egy Fehér Házat megtámadós mozit, ami nagyon tökös volt, ez viszont tipikusan olyan lett, amilyet az ember Roland Emmerichtől elvár. Ő ugyanis kevésbé bevállalós, a jól bevált recept alapján dolgozik, és ami a legfontosabb: a nagyon-nagyon átlag mozizó elvárásainak próbál megfelelni. Hiába, azért ezt az aprítást jobb volt nézni magas korhatári besorolással Gerard Butlerrel, mint PG-13-ban Channing Tatummal. A sztori röviden annyi, hogy a Fehér Házat megszállják, Tatum pedig egyedül próbálja levadászni a gonoszokat, de persze közben az Elnök is mellé csapódik. Röviden összefoglalva a lényeget, az egész egy családi moziként indul, ami átvált közepes akciófilmbe. Inkább az Olympus Has Fallent ajánlanám. 5/10.

Oscarra farigcsált életrajzi film egy színesbőrű baseball legendáról, természetesen a negyvenes évek Amerikájában. Mindez így elmondva ebben az egy mondatban kissé rosszul hangozhat, de nem kell megijedni: a 42 ugyan rendelkedik minden tipikus fordulattal, amivel csak lehet, de mégis jó volt nézni, van valamiféle "plusz a felszín alatt", amely nézhetővé, szerethetővé varázsolja a látottakat. Jackie Robinson pályája korántsem volt sétagalopp, főleg azokban az időkben, amikor tombol a rasszizmus. De mégis: egy olykor megható, máskor szimplán szórakoztató életrajzi dráma bontakozik ki a szemünk láttára, amelyben Chadwick Boseman remekül elbír a főszereplői feladattal, mellette pedig Harrison Ford remekül asszisztál. Ugyan többször nem hiszem, hogy megnézném, de egyszer kiváló élmény volt. 7/10.

Az előzetesnek igaza volt: Sötét Zsaruk újratöltve, illetve új köntösben: a R.I.P.D. ugyanis egy MIB-koppintás, még ha magának a Szellemzsaruknak van is egy képregényes múltja - bár azt nem ismerem - de tény, hogy filmileg mindenképp J és K ügynök receptje alapján próbálták elénk tálalni. Főhős meghal, a túlvilágon pedig zsaruként van rá szükség, meg is kapja társának, illetve mentorának a tapasztalt vén rókát. Mindezzel még nem is lenne különösebb gond, sőt, még a film is a nézhető kategóriába sorolható, mert valamilyen szinten szórakoztat. Sajnos azonban a poénok csak néhol ütnek, többségüket lelőtte a trailer. Egypatronos film, semmi több. 4/10.

Olyan, mint egy töltött cigaretta: elszívod, de nem az igazi.

Valamilyen szinten becsülöm az Asylum-ot, na nem azért, mert szart csinál, hanem mert pontosan tudja, hogy szart csinál, időről időre meglovagolva valamelyik aktuális film sikerét, ezzel a gagyi technikával leutánozva azt. Ezúttal a cápák vannak terítéken: hatalmas vihar, a város elárasztva vízzel, amelyben az "annyira szar, hogy már jó"-kaliberű technikával megoldott ragadozók úszkálnak, falják az embereket, amit akartok. Bár az Asylum-filmekkel való kapcsolatom lényegében abból áll, hogy néha elcsíptem a Film+-on egy-két percet valamelyik "remekműből" (természetesen nem vitt rá a lélek, hogy tovább nézzem), úgyhogy nem nagyon tudom mihez hasonlítani, pedig kéne: a Sharknado kérem siker lett, és ezt nem igazán tudom felfogni. Jön a folytatás, tessék felkészülni. De nekem egy kínszenvedés volt. 2/10.

Nem kell bedőlni: hiába Steve Carrell, hiába Jim Carrey, Steve Buscemi, vagy szegény, megboldogult James Gandolfini: ez a film egy rakás kaki, ennél szebben nem tudom kifejezni magam. A történet lényegében annyi, hogy a nagyképű Burt Wonderstone próbál újra talpra állni, miután összekaptak társával, akivel gyerekkoruk óta bűvészkednek. Ebből még egy jó komédia is lehetett volna, pláne ilyen színészekkel, de néhány megmosolyogtató jeleneten kívül inkább kínos az egész - főleg Jim Carrey karaktere. Amennyire vártam, hogy lássam Jimet, mondván, talán sikerül feldobnia az eddig látottakat, olyan hamar el is akartam felejteni. Ahogy az egész filmet is. Nem ajánlott. És ennél többet kár is írni róla. 3/10.