Én őszintén megmondom, féltem, hogy a film ebben a kategóriában végzi. A promó képek egész szépnek ígérkeztek, a történettel sem volt különösebb probléma, de valami azt súgta, hogy amolyan Alkonyat-szintű vámpíros mese lesz az egész. Ha nem is hajszálpontosan ugyanaz a besorolás, de nagyon hajaz rá. A megcélzott korosztály biztos jól fog majd szórakozni, de én sokkal jobbra számítottam.

A nyitó jelenet még oké is volt, már majdnem leesett az a bizonyos kő a szívemről, hogy mégis jó lesz ez, nem lesz semmi baj. De aztán beindult a film, vele együtt pedig lelankadt a szám is, úgyhogy legyintettem egyet, hogy „tudtam”.

Sajnos a Rémségek Cirkusza a 14 éves korosztálynak készült. Próbálják meglovagolni ezt a szépített vámpír-hullámot, amely nekik is való, tele mindenféle csöpögős klisékkel. Sajnos a vérszívókról kialakított kép mára már nevetségessé vált, pedig a régi nagy filmek előtt nem pont így kéne meghajolni. Ráadásul ismét egy könyv-adaptációról van szó, tehát puff neki.

Nem nagyon akarom túlbonyolítani a dolgokat, mert felesleges pazarolnom a virtuális tintát: Darren 14 éves, jó tanuló környékbeli srác, aki ráadásul még a bajt is kerüli, otthon pedig azt a szokásos szöveget kapja a karót nyelt szüleitől, hogy „egyetem, állás, család”. Semmi extra nincs a srác életében, mígnem felbukkan egy szörnycirkusz a városban, amelyre sikerül egyik barátjával bejutniuk. Innentől aztán megváltozik a srác felfogása, hát még amikor ő is vámpír lesz! Igen, mert hogy Darren beáll a cirkuszba, a farkasember, a kígyóember és egyéb gnóm figura mellé.

Talán egyetlen dolog van, amellyel meg volnék elégedve: az pedig az egész film képi hangulata, de ennél többet sajnos nem tudok a pozitívum kategóriába sorolni. Bár ez is sok mindent elárul a filmről, arról, hogy kiknek is fog első célból tetszeni, sajnos. Ugyan is elég meseszerű, de hát legalább már a látványért jutalom jár. Nem baj, ha meseszerű, mert hát ez elég durván egy mese a fiatal eminens gyerekről, aki vámpír lesz, csak egy ilyen megvalósítás mellett bukta az egész.

A Rémségek Cirkusza tehát egy újabb pipa lett a modern vámpírmesék, jobb sorsra érdemelt kategóriájában. Hatalmasat csalódtam benne, nincs benn semmi extra, igazi 12-14 éveseknek való film, akik biztos jól fognak rajt szórakozni. Aki meg Twilight rajongó, azok pláne. Szóval nekik tetszeni fog, engem sajnos messze nem győzött meg.

Na most egy kicsit eltérek a „megszokottól” (azért írtam idézőjelben, mert még nagyon az elején vagyok ennek az egész blog-dolognak, ezért még én sem vágom, mi is lesz a megszokott), és ezúttal nem kritika-féleség lesz, hanem egy kis érdekesség.

Vannak színészek, akik ugye mindenre képesek egy szerepért, pontosabban lefogynak, meghíznak, maszkírozzák magukat a felismerhetetlenségig. Sokszor az ember el sem hiszi, hogy kedvence milyen átalakulásokon ment keresztül, ám van, amikor fel sem ismerjük az illetőt.
Nézzünk most három kiváló példát.

Christian Bale – Gépész
Ebben a filmben Christian Bale iszonyatosan lefogyott, szinte csontkollekcióra sorvasztotta magát. És ez nem trükk: a szerep kedvéért valóban így nézett ki, a bordái szó szerint kilógtak, és elég groteszk látványt nyújtott.

Jared Leto – Chapter 27
Ezért a filmért az énekes-színész durván meghízott. Szinte felismerhetetlen. És ez sem trükk. Valóban hízókúrán vett részt, hogy eljátszhassa John Lennon gyilkosát, Mark David Chapman-t. Voltak is gondok, hogy nehezen tudott lefogyni.

Tom Cruise – Trópusi vihar
Na erről már volt szó a Trópusi viharról írt bejegyzésben. Mondjuk itt szó sincs sajátos elváltozásról: itt már maszkíroztak ezerrel, tehát amit látunk, az mind álca. De azért valljuk be: hatalmasat alakít, és tényleg felismerhetetlen.

Legelőször nem nagyon tudtam mire vélni ezt az ősember szerkós dolgot, de mivel ott fityegett Jack Black neve, nálam ez már egy amolyan garancia volt, hogy nem fogok elaludni rajt. És bevált a tippem: egy egész frankó vígjátékot hoztak össze. Bár volt benn néhány olyan momentum, amellyel semmi újat nem mutattak, én mégis jól szórakoztam a Year One-on.

A bibliai dolgokat szerintem pont jól illesztették be a sztoriba, így a történettel, és azzal, ahogyan az halad, nincs is probléma. Harold Ramis, az egykori Szellemirtó most a rendezői székből irányított, és ezt ugyebár nem először tette, tehát volt tapasztalata. Sőt: a forgatókönyvet is ő írta, úgyhogy ez teljes egészében az ő munkássága, és szerintem megy neki ez a megnevettetős dolog.
Jack meg hozza az általa elvárt színvonalat: paraszt és szexista beszólásai ezúttal is jól állnak neki. Remekül hozza az „úgy érzem, több vagyok ennél” figurát, aki közben elég szerencsétlen is a maga módján, csak ezt nem meri bevallani. Viszont Michael Cera karaktere már nem volt ennyire megnyerő, legalábbis nekem nem. Kissé túlzásba vitték vele a lúzer dolgot, de hát ők tudják. Mindenesetre sokszor már idegesítőbe ment át, de azért kilehet bírni.

Szóval valahol az Ószövetség elején járhatunk, és egy primitív törzs falujába pillanthatunk be. Itt két részre oszlik a lakosság a megélhetés miatt: gyűjtögetők és vadászok. Zed (Jack Black) vadász (de nem túl jó). Szinte egyetlen barátja van a faluban, ő Oh (Michael Cera). Egyik nap Zed eszik a tiltott gyümölcsből, amelyből nem kéne, száműzik hát a faluból, de a gyümi hatására úgy véli, hogy lát dolgokat, és elkezd gondolkozni olyan alapvető dolgokon, hogy mi miért van a világban. Miután száműzik, Oh vele tart, és elindulnak útjukon, ahol aztán sorra mind-mind bibliai történések közepébe csöppennek. Kezdve Káinnal és Ábellel, pont az ominózus napon. Innentől kezdve nincs megállás a történetben.

Ramis külön figyelmet fordított a mellékszereplőkre is: Káin szerepében David Cross, Ábrahám szerepében Hank Azaria is felbukkan. Tehát ismerős arcok akadnak bőven, és ez teljesen jól jött.
Összességében a Kezdet Kezdete egy nem rossz vígjáték, sőt: volt, amikor nagyokat nevettem. Viszont akadt jó pár erőltetett poén is. De az biztos, hogy nem utoljára néztem meg.

Szerintem aki ennek a filmnek olyan hatalmas felhajtást kerített, az minden bizonnyal 3D-ben látta. Mert úgy biztos élvezetesebb, mint szimpla két dimenzióban, ahogy én is láttam. Nem akarom földig alázni a filmet, mivel vannak jó pillanatai, nem is egy; egyedül csak annyi problémám volt vele, hogy néhol túlságosan kiszámítható. Igen, szinte előre meglehetett mondani, mi is történik, satöbbi, satöbbi... De amúgy kellő mennyiséggel fröcsög a vér és vannak váratlan pillanatok, amelyeknél megugrik az ember. Tehát vegyesek az érzelmeim a filmmel kapcsolatban.

Ráadásul aki két dimenzióban nézi, az felfedezhet jó pár olyan momentumot, amelynél megjegyzi, hogy „nahallod ez háromdében mekkora lett volna…” Szóval mindenképp megkell nézni úgyis, vagy mondjuk: csak úgy. Mert ezt eredetileg arra tervezték.

A film nagyon hajlik a B kategória felé, ugyanis ahhoz képest, hogy 2009-es film, és nem kevés költségvetéssel készítették, sokszor elég „gagyi” a kivitelezés. Kitudja, lehet, hogy direktben lett ilyen, de az is lehet, hogy a készítőktől csak ennyire futotta. Ha ez így van, akkor szerintem pályát tévesztettek.

A történet maga elég sablonos: tíz évvel ezelőtt súlyos bányászbaleset történt egy kisvárosban, az okozója az a Tom gyerek, aki később visszatér a tett helyszínére. Ja, és történt még valami: rajta kívül egyetlen egy túlélő volt, Harry, aki a kómából felébredve lemészárolt 22 embert, mígnem elkapták, megölték és elásták az erdőben. Miután Tom visszatér tíz évvel később, pontosan Valentin napján, valaki bányász ruhában irtani kezdi a kisváros lakóit. Mindenki meg van győződve, hogy Harry szelleme tért vissza.

Annak idején özönlöttek a 3D-s, és nem kis kíváncsiságot kiváltó plakátok, és azt hittük, ez a film tényleg jó lesz. Most, hogy láttuk (2D-ben), azt kell mondanunk, hogy sokkal jobbra számítottunk.
Mindenképp meg lesz nézve 3-ban is, addig nem is akarom nagyon pazarolni a szót és koptatni az ujjaimat, nagyon nagy jóindulattal közepest kap tőlem a Valentin, és remélem nem lesz folytatása.

Na hát hol is kezdjem… Mindenekelőtt azzal startolnám ezt a bejegyzést, hogy akárki akármit is mond, jót vagy rosszat, remélem még az utóbbiak is belátják, hogy a Terminátor egy megdönthetetlen ikon a filmtörténelemben. Igazi kultusznak számít. Mérföldkő volt a maga műfaján belül, az adott kategória nagyon sokat köszönhet neki. Az első résznél új volt, előtte nem láttunk hozzá hasonló filmet. A második pedig felülmúlhatatlan volt! Kiskoromban megannyiszor néztem meg. És a Terminátor kultusz úgy érzem, itt meg is állt, lestoppolt, mondhatni: méltóan fejezte be pályafutását. Reméltem, hogy nem lesz folytatás, mert hát minek ezt még fokozni? Ez így jó, ahogy van. Aha, persze. Jó is lett volna. Pár éve jött a harmadik. De hogy miért? Kellett a pénz, meg Kalifornia kormányzója sem jutott az elmúlt években fontosabb szerepekhez, úgyhogy azt gondolták, jó ötlet lesz összehozni még egy Terminátor filmet. Kár volt. Legalábbis szerintem.

Amikor felreppentek a hírek egy negyedik részről, gondoltam, ha már a harmadik kevésbé lett jó, akkor ez most vagy nagyon csúf lesz, vagy valami egészen jó. Itt már nincs Schwarzenegger, nincs James Cameron… ők ketten voltak azok, akikkel a Terminátor-saga teljes volt. Helyette van Christian Bale (mint John Connor), a rendező pedig Joseph McGinty Nichol, alias McG. Hát nem is tudom. Persze, Christian Bale jó színész, sőt, az egyik kedvencem, és nem is azt mondom, hogy vele van a baj, mivel remekül hozza a figurát. Csak épp egyedülálló filmként inkább megállta volna a helyét, mint egy kultusz mozi felesleges folytatásaként.
2018-at írunk, a világvége után járunk. John Connor és az ellenállók csapata még nem adták fel a küzdelmet. Egy titokzatos idegen érkezik valahonnan, az időből, ő Marcus Wright (Sam Worthington). Utolsó emléke az, hogy halálos ítéletének végrehajtására vár. Connor nem tudja, honnan jött az idegen, de ketten együtt el akarnak jutni a nukleáris háborút kirobbantó, terminátorokat irányító Skynet központjába, hogy megdöntsék azt.

Na kezdjük. A forgatókönyv lapos. A sztori nekem annyira személy szerint nem jött be. Vagyis bejött volna, ha másképp oldják meg. A kivitelezés ugyanis sokat számít. Lehet, hogy pont ezért tudatosan adagolták tele a filmet mindenféle spéci effektekkel, látványos akciójelenetekkel, melyeknek nagy része úgy vélem, felesleges volt. Lehet, hogy ezzel akarták megmenteni a mozit, de lehet, naivan azt hitték, hogy ez egy frankó sztori, és akkor már repítsünk a levegőbe mindent. Ez maradjon az ő dolguk. Nem azt mondom, hogy ez egy rossz film. Csak ha már egyszer egy mítosz folytatását akarták összehozni, akkor jobban is ügyelhettek volna a dolgokra és azoknak a lényegére. Tehát egy Terminátor mozihoz nem jó recept egy adag John Connor, egy kis időutazás, valamint a Skynet és egy kiadós nukleáris háború, mindez alaposan összekeverve.

Ami megmenti a filmet a bukástól, az Christian Bale és a többi színész játéka, meg néhány jobb akciójelenet, amelyre tényleg rábólintok, hogy jó ez. Csak sajnos kevés az ilyen. Pedig komolyan érdekelt még annak idején, hogy mit hoznak össze a negyedik résznél. Sajnos csalódnom kellett, pedig komolyan vevő lettem volna egy ütős ember-gép elleni filmre, eltekintve attól a ténytől is, hogy nálam a Terminátor történet a második résznél véget ért.

Nálam egy 6-os osztályzatnál nem ér többet a film: vagyis egyszer meglehet nézni, de lehetett volna jobb is. Ki tudja, lehet, hogy egyszer valamikor még megnézem, és akkor lehet, hogy megváltozik a véleményem, de sajnos most így áll a mérce.
Olvastam egy esetleges ötödik részről is az egyik oldalon… Ha más rendező kezébe kerül, jöhet!

Aki egy kicsit is Tarantino rajongó, az minden bizonnyal tűkön ült még pár hónapja, mielőtt bemutatták volna új filmjét. Maga a sztori már tavaly tiszta volt előttünk úgy nagyjából, a színészgárda is. Már csak arra vártunk, hogy végre kijöjjön, mi pedig a körmünket rágva izguljuk végig, hogy Quentin ezúttal milyen csavaros történettel akar minket elkápráztatni. Én azt mondom, simán megérte a várakozást, mert amit a mester ezúttal elénk pakolt, az még az ő eddigi filmjei közül is kimagaslik, méghozzá jó messzire.

Gondolom kicsit meglepett mindenkit, hogy ezúttal se nem Kill Bill-féle vérfröcsögős, kaszabolós, de még csak nem is Ponyvaregény vagy mondjuk Jackie Brown-féle bérgyilkosos filmet láthatunk. Ugyanis Tarantino ezúttal egyenesen a második világháború korába ment el, méghozzá a nácik által megszállt Franciaországba. A pár évvel ezelőtti Grindhouse – Halálbiztos után ez a film egy hatalmas előrelépés a rendezőnek. Nem azt akarom mondani, hogy az rossz volt. Csak éppen ez sokkal, de sokkal komolyabb film, ráadásul egy töviről hegyire kidolgozott, precíz történetet mesél el.

Szokták mondani, hogy a legjobb film az, amely bár elég hosszú, mégis észre sem vesszük, hogy elment az idő, amíg néztük. Na ez nálam pont olyan volt, a két óra nagyon hamar elszállt, én pedig ültem a végén tátott szájjal, és azon gondolkoztam, hogy ez az állat már megint mekkorát alkotott. Hogy mindig meg tud minket lepni valami újjal.

Szóval a német megszállás alatt álló Franciaországban járunk, méghozzá annak első évében. Shosanna Dreyfus családját a szeme láttára végzik ki a nácik, méghozzá Hans „Zsidóvadász” Landa (Christoph Waltz) vezénylésével. A lánynak sikerül elmenekülnie, ám bosszút forral. Új személyazonosságot felvéve mozi tulajdonosként éli tovább életét. Mindeközben Aldo Raina hadnagy (Brad Pitt) egy maroknyi zsidó katonákból álló csapatot toboroz, akiknek célja a Harmadik Birodalom megdöntése (és fejenként száz náci skalp összegyűjtése). Ők a Brigantik, akik később csatlakoznak Bridget Von Hammersmark színésznő csoportjához. Nekik is hasonló terveik vannak a nácikkal. És mint az várható, a szálak a végén összefutnak…

Két igen zseniális színészi alakítást említenék meg, hiszen Brad Pitt és Christoph Waltz adják meg a film lendületét. Utóbbi, a Zsidóvadász eszméletlenül jól hozza a figurát, igazi feszültséget adva az adott jelenetekben, amelyekben felbukkan. Mindenki azt várja, mikor történik valami, de ő csak kedveskedik, játssza az úriembert. De tudjuk, hogy nem ússzuk meg ennyivel, hiszen ő egy kegyetlen náci tiszt. Aztán itt van ugye Aldo Raine, azaz Pitt bácsi, aki nem semmi, milyen dumákat vág elénk. Ráadásul a bajsza alatt néha előbukkanó mosoly is sokat sejtet, főleg annál a jelenetnél, amikor a Brigantik nácikat fognak… Na az a jelenet a kedvencem (és persze a nyitó).

Mert igen, a nyitójelenetnél is tudni fogjuk már, hogy itt nem lesz punnyadás, de ez úgy vélem, már hozzátartozik a Tarantino mozikhoz. Hiszen gondoljuk csak végig a filmjeit, mindegyiknél már sejtettük az első percekben, hogy nagyjából mire kell számítanunk.
Viszont körülbelül úgy a film közepe táján mintha ellaposodott volna a dolog, de szerencsére csak pár percre lesz csak így, hiszen az iszogatós jelenetnél visszazökkenünk a megszokott kerékvágásba. Onnantól már ismét rátapadunk a képernyőre.

Én úgy gondolom, hogy ez egy nagy előrelépés a rendezőnek, ugyanis egy sokkal komolyabb kategóriában mutatta meg, mire is képes. Persze ezzel sem hanyagolta el a hozzá közel álló, megszokott motívumokat, amelyek nélkül egy Tarantino film nem lehetne Tarantino film. Bár nem egy valósághű ábrázolása a háború ideje alatt történt eseményeknek, de nem ez volt az első, és szerintem nem is az utolsó mozi, amellyel átírták a történelmet. De ez pont ettől (is) lett lenyűgöző. 10/10.

Ha valaki azt mondaná, hogy egy új idegenes film megy a mozikban, biztos kioktatnám, hogy „Ugyan már! Idegenek? Az már enyhén lejárt, mit lehetne kihozni még belőle? Az X-Akták jó volt, a Függetlenség napja izgalmas, a Jelek sem volt rossz, a Támad a Mars pedig vicces. Mennyémáá az idegenekkel…” Szóval nagyon nem mozgatnak már az űrlényes filmek, hacsak nem valami egészen új szemszögből tálalják elénk. És igen, megérkezett!

A District 9 egy pörgős akció sci-fi lett, amire már régóta vártunk. Hiszen nem egy és nem kettő, jobbnál jobb előzetessel és plakáttal láttak el minket ingerlésképp. A történet szerint 28 évvel ezelőtt az idegenek felbukkantak Johannesburg felett. De nem történt semmi. Aztán az emberek úgy döntöttek, hogy ezeket a két lábon járó, garnélarákhoz (így is hívják őket a filmben) hasonló lényeket egy külön (elég lerobbant) lakótelepre viszik, ahol békében élhetnek. De a helyi embereknek kissé elegük lett a garnélák egyre durvább szokásaiból, így a megannyi tüntetés után az MNU (az idegenekkel foglalkozó csoport) ki akarja lakoltatni őket, hogy máshova vigyék a több, mint egymillió lényt. Innen indul a történet.

Az előzetes információkat a dokumentum- és riportfilmszerű bevezető alatt tudjuk meg. Különböző emberek interjúiból, nyilatkozataiból áll össze a kép, hogy honnan is indult az egész. Valamint a filmben több mozgókamerás felvételt láthatunk, és persze ne feledjük el a biztonsági kamerás momentumokat sem. Ezek nagyot dobnak a filmen.

Viszont a főszereplő karaktere… hát Wikus (Sharlto Copley) nem az a figura, akit már az elején megkedvelünk. Sőt: engem egyenesen irritált, mert ő az a tipikus nyámnyila, tenyérbe mászó képű buzgómócsing, aki más filmekben negatív szereplőként bukkan fel. Ám most Wikus az, akiért a későbbiekben izgulni fogunk. Pontosabban, ahogy halad előre a történet, úgy bontakozik ki, hogy maximálisan megállja a helyét a veszélyes helyzetekben. Személy szerint a végére már izgultam érte, hogy minden oké legyen.
Az idegenek kinézete szerintem jobb nem is lehetett volna, tökéletesen passzolnak a film hangulatvilágához. Vagy pont ők adják meg az egész hangulatvilágot? Ráadásul van egy pont, amikor ők kerülnek át a pozitív oldalra, az emberek pedig a negatívra.
Persze vannak hátrányai is a filmnek: nekem túl snassz volt a film második felében játszódó akciójelenetek végtelen hosszú sora. Persze kellett a dolog, mert így jött ki jól a sztori. A látvány az oké volt ezeknél a jeleneteknél, csak épp nekem valahogy annyira nem jött be.

A felvezetés tehát jól sikerült, az izgalmas történet rugalmasan halad előre, az akciójelenetekért nem voltam oda, de a vége az megint csak jó lett. Érdekességként szolgáljon, hogy a filmbeli District 9 terület annak idején fekete lakónegyed volt, és pont úgy bántak az ottaniakkal, mint a filmben a garnélákkal.

Láthattunk már felesleges folytatásokat (pl. Pillangó Hatás 2. és 3.), de nem gondoltam volna, hogy az elsőszámú favorit filmemet, a Donnie Darkót sem hagyják békében nyugodni. Ráadásul nem az egykori rendező, Richard Kelly keze alól került ki a második rész, és még csak nem is Donnie a főszereplő (hogyan is lehetne?), hanem a kishúga, Samantha (Daveigh Chase – az első részben is ő volt a kistesó). Így lett a folytatás szimplán csak S. Darko.

Nem vesztegették az időt (csak a széles látókört): Donnie helyett Samantha; lezuhant repülőgép hajtómű helyett lezuhant meteor; 28 nap, 6 óra, 42 perc és 12 másodperc helyett ezúttal 4 nap, 17 óra, 26 perc és 31 másodperc van vissza a világ végéig. Próbálták visszaadni az előző rész hangulat- és képi világát, ám ez csak részben jött össze. A vizuális effektek úgy nagyjából stimmelnek, a zenei aláfestés is majdnem tükrözi a DD hangulatát. A rendezői székbe ezúttal Chris Fisher ült. Kíváncsiságból utána néztem a fickónak, és eddig csak noname tv-filmeket rendezett. Ahhoz képest ez nagy előrelépés, de nem mondanám, hogy a Donnie rajongók majd az egekig dicsérik a nevét.

A történet szerint eltelt pár év az első részben történtek óta. Adva van nekünk egy felnőtt Samantha Darko, aki a barátnőjével kocsikázik Amerikán át, majd lerobbannak valahol a semmi közepén. Szerencséjükre éppen arra jár egy helyi menő srác, aki elviszi őket egy motelig. Samantha alvajáró, akárcsak (aki nem látta az első részt, ne olvassa el a mondat többi részét) szegény, megboldogult bátyja is volt annak idején (már olvashatja). A környéken egyre különösebb dolgok történnek, főleg, miután egy meteor lezuhan. Aztán meg itt van Irak Jack, aki egy szélmalom tetején ücsörög, és megkapja a vészjósló jelet, hogy hamarosan vége a világnak…

Ami nagyon hiányzik, az nem más, mint a csendes kisváros hangulat, amelyet a Donnie Darkóban maximálisan élvezhettünk, szinte már szürreálisan kaptuk az arcunkba a félelmetesen nyugodt környék légkörét. Viszont a második rész...Önmagában elég zavaros a film; látszik, hogy igyekeztek, és próbáltak emlékeztetni minket az első részre, de annyira elcseszték (már bocs), hogy szavakat nem talál rá az ember. Úgy vélem, ez a film is bekerül a „felesleges folytatások” kategóriába. Ennél már csak egy Fight Club 2 lenne röhejesebb. Valójában már az előzetes trailerek alapján sejtettem, hogy nem ez lesz az év filmje, és hogy próbálkozhattak volna mással is, mint Samantha Darko utóéletéből csináljanak egy másfél-két órás borzalmat.

Az első részt többször meg kellett nézni, hogy megértsük és feldolgozzuk, mi is történt valójában. Ezt viszont egyszer elég volt végigszenvedni, hogy aztán megjegyezzük magunkban: másfél órát elvesztegettünk az életünkből. Önálló sztoriként, és ennél kicsivel több fantáziával talán még meg is állná a helyét, így viszont elég csúnyán megbukott.

Az első bejegyzés, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Majd még ma próbálok írni valamiről, a többi meg majd jön magától.