kritika: Prisoners [2013]

A jó thriller sajnos hiánycikk manapság, a Prisoners viszont egy teljesen korrekt szintet hoz. Noha úgy gondolom, hogyha el lennénk kényeztetve minden évben minőségi filmekkel a műfajból, akkor a Prisoners valahol elszürkülne, így viszont sikerült nagyot ütnie, mai viszonylatban egy igen jó darab.

Jókor volt, jó helyen.

Keller Dover (Hugh Jackman) és Franklin Birch(Terrence Howard) jó barátok, ahogyan lányaik is jó barátnők. Azonban a lányok egyik nap, mikor kimennek játszani, nem jönnek vissza. Nyomuk sincs, a rendőrséget pedig kénytelenek lesznek bevonni. A gyanú hamar a szellemileg visszamaradott, különc srácra, Alex Jones-ra (Paul Dano) terelődik, aki lakókocsijával parkolt a környéken. Minden jel arra mutat, hogy a fiú a tettes, de pánikra semmi ok, a film kellőképpen csavaros ahhoz, hogy fenntartsa a figyelmet... hát két és fél órán át.

Ugyan gyakorlott filmnéző vagyok, nem riadok meg egy ilyen hosszú játékidő láttán, de itt tényleg azt kell mondanom, hogy sikerült olyannyira elmerülnöm a látottakban, hogy mintha csak egy sima, másfél órás filmet láttam volna.

Tény, hogy nem egy gyors filmről beszélünk, ahol magasfokozaton pörögnek az események, de sikerült alaposan berántania az álmos kisváros őszies hangulatának, amelyhez hozzájönnek egy átlagos sztorival ellátott film fordulatai, a kiváló forgatókönyv, valamint a színészek, de főleg Hugh Jackman lehengerlő alakítása, aki képes megtenni mindent - értsd: tényleg mindent! - ahhoz, hogy előkerítse lányát. Brutális egy alakítás, persze a többieket sem tudnám lehúzni: Paul Dano pont annyira ellenszenves, amennyire kell, valamint a nyomozót alakító Jake Gyllenhaall is remekel, de akárhogy is nézem, ez bizony Jackman filmje, övé a show.

Összességében a Prisoners erősen ajánlott, mert bemutatja, hogy milyen az, amikor egy megtört családapa öntörvényűen veszi kezébe az irányítást, amikor a fakabátok szinte képtelenek egyről a kettőre jutni. 8/10.